/avagy a helyi gazdaság fejlődésének központi gátlása/
Van ugye az a szamizdat-falragasz, hogy „Ne lopj, a kormány nem szereti a konkurenciát!” – biztos sokan láttuk már, nem friss ez. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy Magyarországon vajon mennyibe kerül a munka, s a költségekhez képest mennyi lehet a valójában szabadon felhasználható jövedelem. Kicsit demagóg lesz ennek a számítása, de vállalom: ugyanis érdekes.
Kezdjük a szuperbruttó bérrel: ez az a bértömeg, amit egyben sosem lát egy átlagos alkalmazott, lévén ez tartalmazza még a munkáltatói bérterheket. Vegyük ezt egységnyinek, a százalékok miatt száznak. Ez a 100 Ft bérteher lesz, amit a munkáltatónak mindenképp ki kell fizetni a munkavállaló után. Ebből a foglalkoztató terhe mintegy 11,5%, ami „szociális hozzájárulás” címén fut. Marad a bruttó bér, ezt már a munkavállaló is látja. Ebből lejön az 13,3% SzJA, 16,4% TB-hozzájárulás, marad 58,8 forint nettó bér, az államnak pedig máris termeltünk 41,2 forintot. Igen ám, de egységsugarú állampolgárokként ugye – elvileg – a továbbiakban is adózunk, tehát még le kell vonnunk a világrekorder ÁFÁ-t: a maradék 27%-át. Van ugyan pár termék, aminek alacsony az ÁFA-tartalma, de ezek olyan szűk körűek, hogy érdemben nem változtatnak a mértéken.
Tehát, levonva ezt a tételt, marad 46,34 forintocska, Állam Bácsi pedig már 53,66 forintnál jár, pedig még csak beszedte a munkánk után hivatalból neki járó részeket.
A magyar háztartások fogyasztói kosarában 27,7%-ot tesznek ki az élelmezési költségek (enni ugye mégiscsak kell), további 20%-ot tesznek ki a lakásfenntartással kapcsolatos költségek (ha nem a híd alatt lakunk). 11,5% a közlekedéssel kapcsolatos költség (navigare necesse est – munkába, iskolába kell járni ugye), és 5%-ot saját zsebünkből még egészségügyi kiadásokra fordítunk. Ez a minden életben maradáshoz és a hangoztatott munka alapú társadalom fenntartásához szükséges pénzmag: a kiadásaink 64,2%-a. Ha ehhez hozzávesszük a szinte nélkülözhetetlen hírközlést (telefon, internet, stb.), az további 6,2%-ot jelent, azaz, a kvázi kötelező szolgáltatás mértéke összesen 70,4%.
Hogy igazságosak legyünk Állam Bácsival, ennek a 70,4%-t csökkentsük a már elszámolt ÁFA mértékével, így a „kötelező költések” mértéke 55,43% lesz. Ha valódi nettó bért beszorozzuk ezzel a tétellel, akkor azt kapjuk, hogy 53,66Ft x 55,43% = 29,74Ft. Ennyi a valósan „szabadon” elkölthető pénzmennyiség a 100 Ft bérköltségre. Ezt költjük el a helyi gazdaságban, szabad akaratunknak és szükségleteinknek megfelelően.
A különbözet jelentős része persze megint jobbára adókat tartalmaz, de már jóval nehezebben meghatározható mértékűt – de mondjuk az üzemanyagok terén mintegy 2/3-os arányban. Legyünk ismét nagyvonalúak Állam Bácsival, legyen ennek „csak a fele” adó, így újabb 11,96 forintot tettünk le neki. Így hát a 100 forint bérköltségünkből a mi alig 30 forintunk mellett Állam Bácsi jó 65 forintot keresett a munkánkon.
Félreértés ne essék: nem vagyok az alacsony adók híve, de egységsugarú adófizetőként elvárom, hogy az állam arra költse a megtermelt bevételeket, amire valók, s ne stadiont építsen közpénzjellegét elveszett lopott milliárdokból. Költse azt arra a négy területre, aminek működtetése az állam kutya kötelessége. Ez az oktatás, az egészségügy és a szociális ágazat, a köz- és államigazgatás és ezek kapcsolódó feladataira.
S nyilván, a fenti módszer sem pontos és a számokban is van egy komoly bizonytalanság, de az sommás eredmény van. Kijelenthető, hogy az emberek által megtermelt jövedelem kétharmada rövid úton visszajut az államhoz, ami egészen egyszerűen szemétség, kizsákmányolás. És még nem beszéltünk a cégekről, azok százféle adójáról, melyek betarthatatlan szövevényként, mint Damoklész büntető kardja lógnak a helyi gazdaság szereplői feje felett.
És amivel kezdtem: a Kormány nem szereti a konkurenciát a tolvajlásban… Vannak azok a fajta törvényes adóelkerülések, mint a kalákában dolgozás, melyeket persze a szigorú hivatal rendeletileg üldöz, ahol tud. Természetesen a nagypályások adóelkerülése felett Európa ezen szögletében mindig okosabb egy hivatalnoknak szemet hunynia, mert ki tudja, ki kinek a valakije…
De hogy jön ez a területiséghez? Úgy, hogy a helyi gazdaságok megerősítése másképp is lehetséges. Úgy, hogy az egyik oldalról fojtogató adórendszert másik oldalról pazarló államot helyi rendszerekkel váltsuk ki. Ennek eleme lehet a helyi pénz kibocsátása és használata. Állam Bácsi persze ennek nem örül, hiszen nehezebb elvenni ezen bevétel több, mint felét. Mégsem az iszonyúan erős lábakon álló forintban, hanem helyi valutában kellene értelmezni a munkaérték egy részét.
Voltak és jórészt el is haltak azok a hazai kezdeményezések, amelyeket amúgy minden erőből támogatni kellene. Ezek ugyanis térben korlátozottan értelmezhetőek (egy-egy település vagy településkörnyezetben), de alkalmasak lehetnek egyfajta csereérték-kifejezésre. Ilyen volt a Soproni Kékfrank vagy a Rábaközi tallér. Persze, Állam Bácsi, mint szabályozó, úgy alakította a szabályozási környezetet, hogy még véletlenül se működjenek jól a forint alternatívái MagyarKirályságország területén. Így, végül is, azok árfolyamával sem lehet játszani és nem lehet shortolni sem.
Pedig én egy új, jogilag támogató környezetben el bírom képzelni, hogy a helyi szolgáltatásokért Dunaújvárosban és környékén Kékdunával (D) fizessek…
FORRÁSOK:
ksh.hu
https://www.google.com/search?client=firefox-b-d&q=b%C3%A9rkalkul%C3%A1tor+2022
https://hu.wikipedia.org/wiki/A_magyar_forint_p%C3%A9nzhelyettes%C3%ADt%C5%91i
