Földrajzórán azt tanítják, az Alföld legmagasabb pontja a Hoportyó (183 m tszf.), a stréberek még azt is tudják, Nyírbogát mellett található (félstréberek Debrecent mondanak, nagy ráhagyással…). A mindentudó wikipedia is ezt írja. De ez csak erős ferdítés. Azt ugyanis kevesen tudják, hogy az Alföld (Nagyalföld) több helyütt bizony átnyúlik a Dunántúlra, így a Mezőföld és a Dráva-völgy is az Alföld nagytáj részét képezi. Kulturálisan persze inkább mi is dunántúlinak mondjuk magunkat, valahogy a Duna a választóvonal a fejekben, még ha a földrajzban nem is.
Az Alföld legmagasabb pontja ugyanis Perkátán van. A Hangos-domb 187 méter a tengerszint felett, azaz 4 méterrel magasabb az említett Hoportyónál. A minap elautóztam mellette, ezért jutott eszembe. A dombon szép nagy geodéziai torony van, nem lehet nem észre venni, jó messzire ellátszik.
Megállok alatta, békaperspektíva. Nem is a legmagasabb pont kérdése az érdekes (az mindegy is), hanem a téveszmék. Ha geográfusok komolyan vesszük magunkat, akkor nem néprajzi, hanem földrajzi jegyek (konkrét méterek) alapján ítéljük meg a legmagasabb pontot. De a beidegződéseket nehéz megváltoztatni. Az egyik volt kollégám mondta mindig, ha valami melldobogtatóan mélymagyar dolog került szóba: „Országszerte világhírű”. Iszonyúan cinikus és borzongatóan igaz mondat, félrehúzott mosollyal az igazi. Büszkék vagyunk mindenre, akire vagy amire nem kéne (A nemzeti piedesztálra emelt történelmi alakokról ne is beszéljünk, mert csak megmérgedek…), ezzel hazugságokat, tévedéseket és téveszméket tartunk életben. És ezzel csökönyösen ragaszkodunk a békaperspetívához is. Nem mondom, onnan is sok mindent meg lehet figyelni ezt-azt. Fekete István írja a Tüskevárban: „A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! -, mint a hazug ábránd.”
Nézem a tornyot hát innen. A mai technológiát tekintve idejétmúlt, mégis időtálló. A GPS előtt nem volt más lehetőség: trigonometriával kellett földet mérni, ehhez meg kellett egy pontosan kimért országos hálózat, a hálózat pontjait viszont messziről látni kellett, ezért hát álló nyolcemeletnyi betonceruza a dombon. Ennek a hálózatnak tagja a Hangos-dombi torony is. Belül lépcső tudom, de az ajtaja persze zárva, és ez így renden is van.
Körbesétálom a tornyot, valahogy még sosem tettem, pedig több százszor elmentem már mellette. Megakad a szemem egy feliraton. Fennmaradását sem bízták a véletlenre: a torony falába bele van öntve egy negatív formával. „Megrongálni tilos” – így, felkiáltójel nélkül, kissé elfordult kacska „S”-sel a végén; igazából tehát kérés. Belegondolok, a háromméteres magasságban lévő betonfelirat örökérvényűségén egyben haszontalanságán. Igazából abszurd dolog. Hogyan lehetne megrongálni egy ekkora tornyot? Vagy akár a feliratot. Bulldózerrel, bontógolyóval? Ha valaki odamegy egy ilyen eszközzel, vajon visszatartja-e majd a felirat? Egyáltalán kit tart vissza mitől, hisz nem vagyunk egy nagyon szabálykövető nép. De a felirat tetszik, értelmetlenségében bohókás. Voltaképpen amúgy magunkra nézve is komolyan vehetnénk: legalább a saját környezetünket ne bántsuk. Ehhez persze gondolkodás, előrelátás és önfegyelem kell, irányítói s csapatoldalon egyaránt. Aztán továbblendülök a problémán. Elmélázok, de csak most jöttem arra rá, hogy hová is kéne ilyen feliratot valójában elhelyezni. A határra, befelé jövő oldalon, emlékeztetve minden hazánkfiát: „Európai Unió, Magyar Köztársaság. Megrongálni tilos!”
