Aszfaltmese
A repedés az aszfalton legalább 40 éve ott van. Azért tudom, mert nagyapámék háza előtt van, s mivel én nem olyan sokára ötven leszek, de korai gyerekkoromból is tisztán emlékszem rá, annyiszor láttam. Mindig elgondolkodtam azon, mit is ábrázol. Formátlan. Ma, ha egy tetoválás lenne, azt mondanák rá nagyképűen, hogy nonfiguratív. Pedig csak ronda. Szélei felgyűrtek, érzed még a cipőtalpon át is. Vaskos, több ujjnyi széles, s nagyjából két csíkban fut. A repedések közt megáll az utca pora, sosem takarította ki azt senki. Eredete ismeretlen, mintha csak megfolyt volna a spórolósra hagyott anyag – pedig akkor ezen biztosan nem spóroltak. Előtte vagy utána van pár rokona: nem egyke, mint én.
A repedés állandó, változatlan. Ha ember lenne, azt mondanánk rá: kortalan. Együtt öregedett a várossal, mint számos apró dolog: a hiba a lépcsőházi korláton, a gázcsövek sajátos kígyószerű kanyargása és a különböző burkolatok egyes hibái. Mert ezek állandóbbak a Vasmű úti fáknál, pont, mint a repedés.
Ez az aszfaltrepedés pedig daliásan kiállta az idők próbáját. Szolgálta a szocializmust, a piacgazdaságot egyaránt, nem érdekelte, épp ki volt a tanácselnök vagy a polgármester. Nem foglalkozott velük, mert vele sem foglalkoztak. Nem sértődött meg, mert rájött, hogy körülötte sok minden pont úgy elmúlik, mint a városi elöljárók. Egyszerű repedésként tette hát a dolgát esőben: egy kis vizet juttatott mindig maga alá a városi sivatag lefolyástalanságában elpusztult roncstalajba, az egykor itt lengedező búzatáblák helyére.
A lakók is megszokták, hiszen úgyis ottmarad, mert nem foglalkozik vele senki: igazi jó szocialista aszfalt, ott marad mindörökre. „Fel, Fel, Ti rabjai a Földnek…” – hallotta ezerszer az azóta elbontott dísztribün felől. Nincsenek már meg a játszótársai sem a régi haverok: a daliás fehércsöves szökőkutakat is rég elbontották már mellőle a vívócsarnokkal együtt. Bank, villanyoscég van a helyükön, s a tribün helyén „nyugatnémet” bolt, megette a fene.
Jómúltkor, pár éve jött a „szemüveges” autó a nagyképűen haladásnak csúfolt embertelenség nevében, és pont háttal pont ott fényképezett engem, nem kellett kipixelezni az arcom, míg a kocsinak háttal állva épp a repedés felé tartok. Ikonikus nekem, szerencsére azóta lefrissítették az utcaképet. De dokumentáltan együtt voltunk-vagyunk. Ő és én: a munkából hazatérő ember s a kortalan-dologtalan repedés.
Azóta is kitart keményen. Alsó-felső repedését szájként széttárva fogadja be az újabb és újabb lépteket.
