Adott a magyar nyelv. Elvileg egységes többé-kevésbé, van 9 nyelvjárása meg a sokféle szaknyelve, mely megannyi szakszót, szakkifejezést (terminus technicus-t) használ. De úgy nagyjából érthető, nincs vele gond.
Általában.
Lassan negyedszázados szakmai múlttal azt vettem észre, hogy a magyar nyelvben a fejlesztéspolitikának is számos egymással alig-alig rokon dialektusa van, melyek a beszélők számára csak némileg érthetőek, bár írásrendszere és karakterkészlete azonos a nyelvtanával egyetemben. Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy száz jó ötletből talán ha egy-két sikeres projekt lesz, hiszen azok számos buktatón hasalhatnak el. Elnyalhatnak a tervezési bakikon, rossz megvalósításon, nem megfelelő dokumentáción, emberi tényezőkön vagy akár valamely nem várt külső körülményen is. Ugyanakkor a rendkívül alacsony megvalósulási százalék egyik oka szerintem az, hogy nem uyanazt a magyar nyelvet, sőt, nem ugyanazt a magyar szaknyelvet beszéljük. Mást beszél egy üzletember, egy helyi politikus, egy gazda, egy szociális vagy oktatási szakember, ügyvéd, bankár, könyvelő, stb., stb.
A tanácsadónak vagy pályázatírónak pedig lavíroznia kell. Ha nem ért legalább kétféle „dialektust”, el se kezdje. A rossz hír az egészben, hogy amúgy mondjuk a helyi politikus meg sem akar tanulni üzletemberül. De ez fordítva is igaz. Véletlenül sem kívánják egymás nyelvét beszélni, nem akarnak „képződni” a másik gondolkodására, pedig lehet, a megálmodott ötletekből megvalósuló projektek száma és aránya is magasabb volna.
Plusz csavar, hogy azon túl, hogy feltételezzük: a másik ért minket, azt is feltételezzük, hogy az általunk birtokolt információk teljes körével tisztában van. Pedig ez is olyan tévedés, mely a nyelvi megértési hiányokat csak tartalmi hiányokkal vegyíti össze, ami tovább rombolja az ötletek sikeres projektekké formálását.
A magasabb projektszám elmaradása ugyanakkor a helyi gazdaságok stagnálásához, elmaradásához, esetleges visszafejlődéséhez is vezet. Nem lenne okosabb meghallgatni, megérteni a másikat? (És még ugye nem is beszéltünk a szokásos Kelet-Nyugat, város-vidék megosztottságról…) Persze itt sem kell feltalálni a spanyolviaszt.
Hányszor láttam üveges szemű polgármestereket, akiknek bizonygatni kellett valamilyen számukra új ötlet hasznosságát! Lélekben már ott sem voltak, a pokolba kívánták a tanácsadót. Hányszor találkoztam már értetlen, ámde felfuvalkodott vállalkozóval, aki nem lát túl a saját gyakorlatán, mivel sosem képezte magát még menedzsmentre sem! El sem tudja képzelni, hogy a cégén kívül is van élet. Számtalan beszélgetés saját szempontjukból jogosan ingerült, felháborodott és intoleráns emberrel. Vagy éppen mihasznákkal, s igen, mint néha kiderült: potyaleső csalókkal is.
A nálunk szerencsésebb társadalmi-gazdasági fejlődésű országokban (értsd: tőlünk Nyugatra, de lassan már Keletebbre, Északabbra is…) erre használják a projektek kapcsán a társadalmi megbeszélést, a széles körű véleményezést, illetve ezek nyitottságát. Persze, hogy ez egy ilyen féldiktatúrában nem megy, miért is menne. Itt megmondja a főnök vagy aktuális sitnyikje, merre van az arra. Csak az az arra nem biztos, hogy fenntartható (biztos, hogy nem…). Miért olyan biztos, hogy nem biztos? Mivel az aktuális megmondóember nem vett figyelembe egy csomó szempontot, csak csőlátott a saját szempontjaira (ha voltak). Ilyen „fejlesztésekből” lesz a Szalajka-völgyi lówellness betonmonstrum: amikor láthatóan az aktuális sitnyik, nem hogy nyelvet nem beszél, de még írástudatlan is (ld. a lombkorona-sétányt megálmodó erős ember). Nem csak nyelvet beszélőkre, egyenesen poliglottokra volna szükség ezerszám!
Jelenleg a helyzet menthetetlen. Hogyan jutottunk eddig?
