„Közép- és Kelet-Európa politikai életére a politikusnak egy sajátos típusa vált jellemzővé: a hamis realista típusa. E típusnak, mely hol arisztokratikus környezetből ereszkedett le, hol népképviseleti, demokratikus erők szárnyán emelkedett fel a politikába, kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság volt a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőivé és letéteményeseivé váljon.” (Bibó István, 1946: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága)
Régen nem írtam, némileg cserbenhagyva olvasóimat. Sajnálom, de ennek oka volt. Az áprilisi bukta után kaptam azt a megtisztelő, ámde igen hálátlan feladatot, hogy egy időközi választás kampányfőnöke legyek – ez minden szabadidőmet lekötötte. Noha számos politikai kampányban vettem már részt, de ez volt az első alkalom, hogy teljes felelősséggel önállóan vezessek egy kampányt.
Mondtam: „- Nem csináltam még ilyet, lesznek hibák.” Mondták: „- Nem baj, csináld!” Egy ekkora országos zakó után ilyet csinálni nem jó szájízzel lehet csak, folyamatosan ott van benned, hogy kevés esélyed van – s mégis reménykedsz.
Komoly kilenc hét volt, egy hete végződött. Tervezés, számítások, kreatív tevékenységek, s sok-sok szelídség, kedves üzenet, mosoly. Sokan segítettek, jobbára az érdekelt szervezet aktivistái. A jelölt is jó volt, kedves, ismert és a helyi társadalom által megbecsült személy. Nem hebrencs, nem ostoba, nem képmutató. S mégsem sikerült. Egy héttel a pofon után már higgadtan lehet elemezni, okulni a hibákból, ha még van mit.
Nos, visszatekintve voltaképpen eleve semmi esély sem volt a gőzelemre… De miért is?
A takonypuhaságú, az aljasok által folyamatosan alakított tákolmány, a választási törvény nem sokat segített. Az ostobák által benyalt vészhelyzet (ami miatt bő egy évig nem lehetett megtartani ezt az időközi választást, mint ahogy 150 másikat sem) a választások másnapján hirtelen véget ért, ki kellett hát írni az addig elmaradt választásokat országszerte. Nem sok varia volt: három vasárnap jöhetett szóba erre a 150 időközire. Ebből kellett választani, jobb híján – itt a középső hétvégére sikerült tenni. Mindhárom hétvége ugyanakkor már a nyári szabadságolások ideje, ami a tavaszi és őszi politikai „szezont” nézve nem kedvező a nem „vallásos” szavazók számára, hiszen a politikailag aktív szavazók egy része ilyenkor már megérdemelt pihenőjét tölti, s legkevésbé sem akar politikával foglalkozni. Ügyes…
A kampányban a leszállított indulási követelményeknek megfelelően, remek vattajelöltek is indulhatnak, akik sokszor annyi szavazatot sem voltak képesek a voksoláskor összeszedni, mint amennyivel az indulásuk lehetségessé vált. Döntse el ki-ki, mennyire lehettek valósak az aláírások… De még, ha valódiak is, a többszörös jelölési lehetőségnek hála (valamelyik módosítás az ezernyiből) az sem igen szavaz ezen önjelölt megváltókra, aki amúgy nem ért egyet egyik politikai oldallal sem? Viszont nagyszerűen tudják rontani az ellenzéki egységet. Gonosz…
Meglepve tapasztaltuk, hogy voltaképpen rajtunk kívül senki nem kampányol – ez a jelenlegi helyi közgyűlési felállás miatt lényegében valós politikai tét nélküli választás esetében is meglepő. Az éppen aktuális fasiszta párt kirakott ugyan pár plakátot, de semmi. Csak a nagy csend, ami két dolgot jelenthetett: a) a kormányoldal vagy nagyon biztos a dolgában, b) vagy elengedte a tét nélküli meccset. Nem minősítve a kormánypárti jelöltet, tudni érdemes, hogy az illető eleve (listás helyen) a helyi közgyűlés tagja, tehát maximum egy új (ismeretlen) listás szereplő beérkeztetése lehetett a cél. Mint utóbb kiderült, az a) válasz volt a helyes. Bizonyítaniuk kellett, de ezt feltehetően csak a fenti részrehajlások mellett is, egy ennyire ellenzéki városban alighanem csak piszkos módszerekkel lehetett elérni – ezt tudhatták is. Számító…
És jött a barbatrükk: a szavazók számának megváltoztatása. Ha valaki városunk áprilisi választási adataiból kigyűjti azon szavazókörök szavazásra jogosultjainak számát, ahol az időközit meg kellett szervezni, akkor meglepve tapasztalhatja, hogy július 3-ra, azaz 90 nap alatt a választók száma 123 fővel megnövekedett. Nos, egy olyan városban, melynek 30 éve folyamatosan és szignifikánsan csökken a lakosságszáma ez igencsak meglepő. Tekintve, hogy 90 nap alatt is költöznek el illetve halnak meg emberek az ország minden táján, ezért feltételezhető, hogy a valós állandó lakcímre bejelentések száma 150 fő körül lehetett. További érdekesség, hogy az érintett öt szavazókörben április 3-a után mindössze 20 nap alatt nőtt meg a lakosságszám, ráadásul viszonylag egyenletesen elosztva, azaz, minden szavazókörre jutott pár tucat új szavazó. Végül 106 szavazattal nyert a bármilyen erőforrást mozgatni képes Góliát, de 123-mal több új helyi szavazó kellett hozzá, hogy Dávidot megverhesse. Aljas…
További esetek és lokális „érdekességek” nyomai is a birtokomban vannak, de ezekről egyelőre – érthető okoknál fogva – még nem írok. Majd lehet, hogy más keretek között…
Ma, július 10-én, újabb időközi választásokat tartanak. Nos, összegezve: nincs sok esély. Ma már a saját tapasztalatokból kiindulva úgy gondolom, hogy mivel egy mindkét oldal számára valós politikai tét nélküli kis időközi választáson is ilyesmik megtörténnek, nem lehet békés keretek között nyerni. Nem lehet ebben az országban választást nyerni, a rendszernek önnön súlya alatt össze kell dőlnie. A fájdalmas az lesz, hogy előbb jön majd a gödör mélye, amit el kell érni. A zuhanás időközben megkezdődött: a mieinknek sok sikert a túléléshez, a többiek meg vagy úgyis ezt akarták vagy túl ostobák voltak ahhoz, hogy lássák!
Akkor mégis, mi, politikailag aktív emberek miért is csináljuk, amit csinálunk? Mert szabadnak kell maradnunk, s aki csendben van, annak a lelke nem szabad. És aki nem szabad, az fél – aki fél, az pedig, Bibó óta tudjuk: nem demokrata.
