Népmese a miért tartunk ott, aholról
X-ben, a vidéki kisvárosban pár hete beszélgettem egy polgármesterrel, aki arra panaszkodott, hogy az egyik városi cégük (persze hogy a termálfürdő) folyamatos veszteséget termel. Nem borzasztó összeg, de évekre összeadva az, főleg egy ekkora településen.
Ezen segíthetünk, mondtam, csak teljesen át kell tekinteni a település működését, s megnézni, hol vannak olyan rejtett tartalékok vagy fölös költségek, amelyekkel ha nem is teljesen, de legalább részben eltüntethető az a csúnya mínusz… Nem kis meló, ráadásul sok szakember kell hozzá – legalább 4-6 specialista – akik darabjaira szedik a városi folyamatokat, optimalizálják s újra összerakják jogilag, pénzügyileg, mindenhogyan; majd újra beindítják. Ez hónapokig tartó tervezést és gondolkodást igényel, mivel a célunk a helyzet javítása, nem annak hebehurgya szétzilálása.
A polgi berendelte tehát a kisváros jegyzőjét és a gazdasági vezetőjét, akiken egyből látszott, már a első találkozást sem szeretnék, hogy kövesse egy második: hősiesen és csípőből ellenálltak hát a változás lehetőségének is. „A kifogás olyan, mint a segg, mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másik produktumára” – szokta volt mondani egy jó barátom, hát, itt is így lett. Hallhattunk eleget, mit miért nem és hogyan nem, holott még nem is tettünk semmit.
A polgi a végén mégis kimondta a vezetői megrendelés summázatát: „Egy dolog érdekel: engem ne baszogasson senki!” Nyilván a testület sem rajong a folyamatosan veszteséget termelő ágazatokért.
Érthető, világos beszéd, mondhatni a politikai szándék a reformra megszületett. No, így hát mi is összeszedtünk erre apait-anyait, kitaláltuk a tartalmat szakértői gárdával s határidőket. Engedményt tettünk több kiválasztható megoldási javaslattal, gondolják ki, mi a hasznos nekik és hogyan hasznosulhat a rájuk fordított több száz órányi tanácsadói munka.
Az eleve ellenálló jegyző végül olyan határozattervezetet készített, mely eleve nem támogatja egyik verziónk megvalósítását sem. Tehát a képviselőtestületi igennel voltaképp a nemre szavaztak! Kibújt tehát a szög végképp a zsákból, a nép által választott vezető utasítását a székébe ragasztott hivatalnok nyíltan obstruálja. Ügyes, csettintettünk – némileg még bátor is, hogy választások előtt ennyire semmibe meri venni munkáltatóját (hiszen a jegyzőt a település foglalkoztatja, amelynek első számú – választott – vezetője ugye a polgármester)…
De aztán persze gyors fejszámítás következett a lehetséges okokat illetően: nyilván ha a politikai szándéknak eleget tesz a hivatal, akkor netán kiderülnének „mókás” dolgok, még talán magyarázkodni is kellene, hogy miért nem jól végzik egyesek a dolgukat (ez amúgy az érintett cég kapcsán ki is derült nettó tíz másodperc alatt). Netán egyszerűen dolgozni kéne? Mi lesz akkor itt?
Pedig biza’, jól van az úgy! Ej, ráérünk arra még!
Megint eszembe jut közben a magyar hivatal átka, melyet báró Eötvös oly realisztikusan írt meg „A falu jegyzője” kapcsán. Az írás óta eltelt kerek 180 év, s a tartalom mit sem változott! Hitvány, maradi és áporodott cselgáncs folyik a mégoly kicsi megújító szándék ellen is, mellyel jobbá tehető volna az ország egy kicsi szelete is. Látható volt itt is: a választott vezető hiába akarja a jobbat, ha a fizetett minden módon ellenáll. Esélytelen harc, főleg, ha a fizetett jobban otthon van a jogi csűrés-csavarásban, a végén a fizetettet is sikerrel meggyőzi majd: nem is akarta ő ezt.
Érdekes tény: a magyar klaviatúrán a paragrafusjel a numerikus nulla billentyű shift kombinációjával hívható le, tehát a jog egy nagy nulla eredménye – ez a mai történet esszenciája. Elátkozott nép vagyunk, de ilyenkor látszik, hogy magunkat átkozzuk el…
