Pár hete Kínában láttam, hogyan működik az innováció arrafelé. Államilag koncentrált, elképesztő összegek, elköltve: hosszú távú pontos tervezéssel. Nyugodt, jól finanszírozott és koncentrált, egymással versengő megoldások, közös platformokon.
Ehhez képest, a Duna-régióban a minisztériumi nemzetközi rendezvényen százan se gondolkodtunk egyáltalán arról, hogy merre is van a tovább. Nincsenek óriási aktorok, elképesztő összegek, van viszont széttagoltság. Minden egyes ország saját gyakorlatot folytat még az EU-tagállamok között is, innovációként is lehet stadionra meg lombkorona-sétányra költeni.
Ezer jó gyakorlat kijön amúgy így is. Az igazi gond ezek elterjedése, az ezer felé darabolódó országok között. Ha egyáltalán megtudsz valamit egy jó kezdeményezésről, akkor sem biztos, hogy haza tudod azt hozni. Az apró országokat jellemző nyelvi szétdaraboltság egy átok, főleg egy olyan nép esetében, ahol a vezetők sem feltétlenül beszélnek nyelveket. Úgy persze nem lehet megérteni a másikat. A képességet tehát a készségbeli tudás, illetve nemtudás is rontja. Az elaprózottság persze a forrásokat is országokra aprózza el, ezáltal a makrogazdasági versenyképességet nagyban rontja, tehát az európai oldalról szólva finoman szólva korlátozott. Hálózatok építésével vagyunk elfoglalva az EU-szintű koncentráció helyett.
Az okok szerteágazóak helyben is. Alsó szinten a fogadókészséget rontja itthon a másik iránt érzett irigység és ebből naturálisan fakadó utálat. Nehogy már valaki okosabb legyen az adott szemétdombocskán! Akkor kiderülne, hogy amit az utálkozók kemény munkában állítanak be, az voltaképpen egy molyfing. Talán más tagállamokban másképp van…
A mentalitásbeli problémák kivételével a Churchill-i idea lehet a megoldás: az Európai Egyesült Államok. Ezt meg jelentős erők nem akarják. Így persze lemaradunk helyben-országosan-nemzetközileg, de ez kit érdekel pár értelmiségin kívül? Cirkuszt a népnek, oszt jól van!
