/avagy: a háborúk örök virágai/
Kevés értelmetlenebb dolgot tudok elképzelni, mint a háborút. Persze, tudom, kódolva van bennünk genetikailag, hogy utáljuk a másikat – mi magyarok ugye még magunkat is gyűlöljük, nemhogy Téged (szól a mondás helyett egy mém) – és saját és csordánk örökítő anyagának továbbadásáért, azaz a túlélésért játszunk tudatlanul, öntudatlanul.
A háborúnak, vagy a háborús fenyegetettségnek az emberiség úton-útfélen emléket állít, időt, erőforrást, pénzt, miegyebet nem sajnálva. Várakat és erődítéseket épít földből, kőből, miből épp tud. A hadászati célú vagy részben katonai jelentőséggel bíró építkezések az emberiség története során nagyon sokáig igazodtak a környezetünkhöz, azaz, abból építkeztek jobbára, ami könnyen elérhető volt. Így jöttek létre a palánkvárak, földvárak, kővárak. Lásd hány település őrzi ezek nevét (pl.: Palánk, Drégelypalánk, Dunaföldvár, Pusztaföldvár). Az is érdekes, hogy a vármegyei rendszer is egyfajta katonai jelleget őriz nevében. Sőt, ha már itt tartunk, az eredeti megyeszékhelyek a megye nevével együtt őrzik ezen ősiségüket (Somogyvár, Vasvár, stb.).
Tehát ez tehát egyfajta földrajzi determinizmus volt, hiszen a szállítási költség jelentősen meghaladta az építőanyag hosszú mozgatásával elérhető előny értékét.
A fejlődéssel, így voltaképpen a szállítás árának folyamatos csökkenésével és az építési alapanyagok elérhetővé tételével lehetett új erődítéseket építeni, tartósabb, jobb eredményt elérni. Először létrejöttek a földvárak és palánkvárak helyén a kővárak, majd megjelent és elérhetővé vált a modern kor valódi csodája: a beton. Noha ismert volt rég, kissé más formában már a rómaiaknál (ld. Colosseum vízzáró római habarcsa), de mégis létrejött, könnyű alkalmazása gyorsan népszerűvé tette.
Beton. Ízlelgessük a szót! Tudományos nevén, földrajzul: antropogén konglomerátum. Mindent megváltoztatott. Jót hozott és gondot okozott. Jót hozott, mert könnyen, gyorsan, olcsón, stabilan lehet belőle építkezni. Hátránya, hogy utólag nemigen alakítható, mert rugalmatlansága miatt törik, így utólag vagy más célra szinte tökéletesen hasznosíthatatlan, de elbontani legalább nehéz és drága.
A XX. század persze e téren sem tartott mértéket. Elhíresült katonai vonalak létesültek a semmiért (ld. Maginot-vonal), és persze a hidegháború őrülete sem volt semmi.
Régóta foglalkoztatott egy kupola, nagyapámék melletti második szomszéd ház tetején. Egy géppuskafészek volt. Egy vidéki város főutcáján. A ’80-as években… Ma is áll, mert persze elbontani nehézkes és ráadásul újabb erőforrás-pazarlás. Felmerül az emberben: mi lehet az az elméleti lehetőség, ami miatt az ember képes erre, azaz, egy város főutcájának tetejére sok pénz elégetésével egy bunkert telepít? Normális logika nincsen megválaszolni ezt.
A minap Sárosdon jártam. Autózok át a vasúti átkelőnél, és ott is megakad a szemem egy bunkeren. Vigyázza a vasútállomást, mint számos helyen. Töprengek: Enver Hodzsa hogy csinálta? Miért kellett Albániának annyi bunker, mint amennyi a lakosainak száma volt? Miért kellett egyáltalán magyarországi vasútállomások széleire bunker?
A bunker csak áll ott szomorúan, haszontalanul. Megszemélyesítem, hátha rálelek titkára. Megsajnálom, odamegyek. Ajtószájával folyamatosan ásítozik rám, le sem hunyja három ablaknyi szemét. Benne bokáig ér a szemét. Bebújok az üres fészekbe. Nem jó érzés.
A technikai fejlődés már-már elérte azt a szintet, hogy nem lesz szükség fiatal életek áldozásával értelmetlen katonai létesítményekben látni a jövőt. Aztán jött ez a háború. Ez, amiről mindenki beszél. Na, visszatért a pusztítási háború az értelmetlen létesítményekkel. És újra értelmetlen monstrumokat emelünk.
Azért a végére jó dolog kerüljön:
Mivel a „biztonságpolitika” (maga a szó értelme is az őrülettel határos) mindig felülír minden más tényezőt adott időpillanatban, így ennek furcsa hozadékai is lehetnek. A tíz magyar nemzeti parkból három törzsterülete a volt jugoszláv és osztrák határok mentén található. E határok zártsága és megközelíthetetlensége miatt a természeti állapotok (leszámítva ugye az otromba katonai erődítmény-monstrumokat) fennmaradtak, a rideg katonai szabályok konzerválták a természeti, sőt, a társadalmi állapotokat, ezáltal ritkaságok gyülekezetévé váltak a nem zárt területeken folyó permanens természetrombolás miatt. Úgyhogy a burjánzó magyar katonai hülyeség miatt gondoljunk ma vigyázó szeretettel a Fertő-Hanság, a Duna-Dráva és az Őrségi Nemzeti Parkokra. Talán egyszer a többi ilyesminek is lesz értelme.
