Tudom, elhallgattam. Nem volt véletlen, bár alig indult meg a lap. Csak gondolkoztam sokáig, mit is írhatnék.
Egy barátom hívott, hogy az ismerőse bajban van nagyon fél, mentsük ki. Alapesetben már nem jöhettek ki a katonaköteles korúak az országból, többen is voltak abban a családban. Hát menjünk. Barátomnak mondom, ne hülyülj, nem tudsz oroszul, nem ismered a „lehetőségeket” sem, Neked tuti bukás, ne gyere át, maradj inkább, rendezz szállást, ételt, ilyesmit – látom szemén, lelke mélyén örül, hiszen nemsoká apuka lesz. Én is örülök, jobb ez így.
Szóval, kisbusz bérlés: Opel – na ebben fájni fog a hátam, az zicher, nem baj, menjünk, menjünk. Vágta el „Nyíregyre”, szétválunk. Este lett, mire a határra érek a kisbusszal. Előtte rendőri meszelés, a szerv nem hiszi el, hogy én át akarok menni, de elenged. „Utazásra nem javasolt térség” – áll a zord megjegyzés a külügyi szolgálat honlapján, de mégis.
Átjutok a magyar oldalon, már fürtökben csak jönnek és jönnek a gyalogosok. Az ukrán határőrnő rámkiabál, ideges, nem hibáztatom. Várom a „taloncsik”-ot (voltaképp egy cetlit), jó szovjet szokás szerint, mely a határállomásra való belépésre (!) jogosít, s a belépés után a következő sorompónál elveszik. Értelmetlen dokumentáció, de sokakat lehet vele foglalkoztatni – fegyveres közmunkássá avanzsál mindenki így. No, taloncsik megvan, át az ellenőrzésre. Hihető a sztorim, beengednek, taloncsik leadva. Mehetek.
Nem kell túl messze mennem a határtól, telefonon navigálnak, megtalálom. Bepakolunk: iratok, nagymama megvannak, mehetünk. gyors megálló a gyógyszertárnál, aztán irány egy másik átkelő, tán kevésbé forgalmas. A gond ugye a „szűz” magyar útlevél a kilépésnél: az ukránok rigorózusan pecsételnek, a kettős állampolgárság tilos az oroszok miatt pont, így mással, „……/öncenzúrázva/……..” kell készülni. A bürokraták felé az a legjobb a volt Szovjetunióban, ami legalább „………/öncenzúrázva/……..” tartalmaz.
Öt kinti magyar s csak nekem van belépő pecsétem. Mindegy, majd lesz valahogy, a magyar rendőr úgyis azt ígérte, mindenkin segítenek – nekik nem kell hát népmese sem – , ott már nem lesz gond.
Beállunk a sorba a jelzett állomáson, ahol pár órája jutott át egy ismerős pecsét nélkül. Hatalmas sor, este tíz… Várunk, lassan, nagyon lassan araszolunk. Vagy két kilométer a határ ukrán oldala. Ezt mindössze kilenc óra alatt teljesítjük is, beérünk. „………/öncenzúrázva/……..” kérem a férfiaktól, így is lesz. Kisebb fennakadás és a fennakadás „………/öncenzúrázva/……..” általi orvoslása után leadhatjuk a taloncsikot. Reggel negyed hét.
Alig hagyjuk el a határt, újabb sor, már az ukrán senki földjén a magyar oldalig. Újabb két kilométer, itt már majdnem vágtázunk, csak nyolc óra a várakozás a magyar ellenőrzésig. Délután lesz, mire átérünk…
Közben van időm gondolkodni.
A menekültek szinte egész éjjel folyamatosan gyalogoltak mellettünk. Főként nők és gyerekek, egy-egy bőrönddel, a gyerekek iskolatáskával. Szörnyen fájdalmas még látni is. Azon gondolkodom, hogyan lehetne több embert elvinni, de igazából nem lehet.
Eltűnődöm azon is, mi a jelentősége egy államnak. Egy állam hároom ismérvvel rendelkezik: van saját állami berendezkedése, van nemzetközi elismertsége és vannak egzakt határai. A határok ugyanakkor – történelmi távlatban nézve – szinte folyamatosan változnak: országok születnek, élnek vagy néha még el is költöznek eredeti helyükről – lásd Örményország vagy Lengyelország –, majd elpusztulnak. Lehet, hogy élőlények talán az országok is és mi vagyunk ezekben a vörösvérsejtek? Az országok egyfajta „szuperhumán” organizmusok? Az országoknak is van valahogy egy életciklusa, ma már youtube-animációkon ezer évek vetíthetőek le. Ez persze szinte mindig, minden esetben háborút jelentett a történelem során, ritka kivétel, melyben nem hullt emberi vér. Másik oldalról: a nemzetiség vagy az állampolgárság csak egy adat, hisz nem tehetsz róla, mikor hová születsz. Nincsen valódi jelentősége: csak egy földrajzi adat, kortünet. Az, hogy jó és segítő ember vagy, vagy egy álszent csaló, sokkal fontosabb. Talán ezért nem értem a nacionalizmust – büszke arra lehetsz, amit elértél. De az, hogy melyik szuperhumán organizmus része vagy itt és akkor, jobbára szerencse kérdése…
Személyesen megtapasztalni a szuperhumán organizmusok harcának kegyetlenségét, melyben a menekülők jelentik a sebből távozó vért: mégis rettenetes.
Időm van, így számba veszem keleti szomszédunk mindenféle földrajzi sebeit. Nem kevés van, annyi bizonyos.
- Kulturális különbözőségek a „balparti” és a „jobbparti” szemléletben. Az egyik tipikus cári terület volt sokáig, így jóval közelebb is vannak a balpartiak Moszkvához, míg a Dnyeper másik oldala jóval nyugatosabb, hol lengyel, hol litván, hol osztrák uralom alatt volt, de mindig is jóval közelebb a Nyugathoz.
- A Krím. Való igaz, nem régóta az ország része, igaz, az oroszoké sem volt sokáig, hiszen a Krími kánság létezett itt a XVIII. század végéig. Úgyhogy az orosz érvelés is elég sánta, tehát mindenképpen megszállt terület, csak éppen az változik, hogy ki mikor szállta meg.
- Donyeck és Luhanszk. Két szemre ugyanolyan orosz megyényi bábállamocska, valóban oroszajkú lakossággal. Nem működő kváziállamban milyen lehet élni? Na, az egy szép mutatvány. A felbujtó gazda nélkül aligha léteznének – na ilyen államalakulatok valóban nem voltak soha, míg keleti szomszédunk időnként néha azért létezett, sőt nemzeti ébredése is egybeesik a Közép-európai népekével, nem csoda, hiszen nem csak keleti az orientáció.
- Csernobil: évszázadokra jobbára lakhatatlanná lett terület, elátkozott vidék a belorusz határ melletti mocsárvilágban. A természet persze új erőre kapott az ember nélkül, csak kicsit másképp – mindenesetre megmutatta erejét, mivé lesz majd nélkülünk a bolygó, ha végre összeszedjük a bátorságunkat és kihalunk.
- Besszarábia: déli és északi végei sem tipikusan ide tartozó vidékek, mivel jobbára a jóval régibb moldáv uralom alatti terület voltak, ma is jórészben kevert lakossággal. Itt nem folyik vér – szerencsére. Mindenesetre a moldáv határ olyan szerencsétlenül lett meghúzva a szomszéd számára, hogy autóval csak a másik szomszéd országon át érhető az el. Bemész két kilométerre Moldáviába, aztán visszamész – ha továbbmennél még Románia felé, akkor még egyszer ugyanez – fura egy határátkelő-sorozat ez, tapasztaltam.
- Kárpátalja: jobbára békés terület, de itt valóban színes a világ. Érdekessége, hogy a ruszin nemzetiséget az ukrán törvények nem tekintik önálló nemzetiségnek. Ki is esik a fősorodorból, nem igazán integrálódott soha be a birodalom, majd az ország egészébe a terület.
- És a bónusz, ami igazából nem is keleti szomszédunk része, de komoly zűrt jelent most: Trasznisztria. Egy másik orosz bábállam, ezúttal Moldáviába ékelve. Orosz hadsereg őrzi, oroszajkú vidék. Idetelepítésük célja a török háborúkig nyúlik vissza: akkor határőrizeti feladatokra „kérték fel” az itteniek őseit. A veszély, hogy a háború velük átterjed Moldáviára is.
A vérző sebek ugyanakkor megedzhetik, megkeményíthetik a bőrt: ha sikerül a vérzést előállítani, lehet, hogy pont most vagyunk egy történelem által megtépett egységes nemzet etnogenezisének szemtanúi. Ha nem emberi vér áztatná az ilyen folyamatokat, még azt is mondhatnánk rá, hogy izgalmas. Így csak gyötrelmes.
Nagy nehezen megszületik közben az eredmény is: 23 óra 40 perc a Dunaújváros – Nyíregyháza… Kis kitérővel. Kellene egy jó hátmasszázs.
