Az egyik kolléga megkért, hogy segítsek: egy ismerős középiskola tanulmányi versenyére beérkezett dolgozatokat kellene elbírálni. Baráti szívesség, persze.
Megkaptam a dolgozatot s a bírálati lapot. Elkezdtem a szokásos módon böngészni: átlapoz, tartalomjegyzék, ábrák, irodalomjegyzék: első pillanatra olyan volt, mint amit vár a bíráló ilyenkor: kicsit suta, kicsit formátlan, de lelkes és kedves próbálkozás. Becsülendő és támogatandó.
Aztán nekiálltam olvasni, és megdöbbentem. A „munka” fele gyakorlatilag nettó plágium volt, ezt a google (a barátunk) is 5 perc alatt megerősítette. Hívom a kollégát: Te, nézz már rá a tiedre, és kérdezz rá a többiekére is. Röviden kiderül: négyből négy szemérmetlen és ordító csalás. Megdöbbenés, csendek a vonalak végén mindannyiunknál.
Jó nevű középiskola, korábban jól menő rangos szakmai verseny. A pályázók jobbára kilencedikesek-tizedikesek, első tudományos szárnypróbálgatásuk. Nincs más következetés: valószínűleg majdnem az osszes dolgozat ilyen. A négyből négy túl sok. „De ez régen nem így ment… voltam ebben a suliban 3 évig” – írja nekem döbbenten a kolléga.
Gondolkodóba esek: valószínűleg amúgy ez az az eset, ami nem a tanuló hibája teljesen – hiszen ilyen világban élünk. Ha a tanár nem mondja el neki ezerszer, hogy ilyeneket nem csinálunk, akkor csinálja: nem tekinti lopásnak. Alighanem azt hiszik, a) nincs tétje, b) nem számít. Mert ez a korszellem: a kisebb elmozdulás a cél. Ez a covid-korosztály ebbe nőtt bele… Lamentálok. Covid: hosszú távú kihatás. Beadandók otthonról mindenhol, évekig, nagy mennyiségben, amiket akárhogyan, de teljesíteni kell… Nyilvánvalóan arra pedig nincs elég ideje egy tanárnak, hogy mindig mindet leellenőrizze. És nem, most nem az „én időmben minden jobb volt” című hülyeség jön. Csak vegyük tudomásul, hogy a lopás bűn, a plágiumnak pedig akár büntetőjogi következménye is lehet, nem beszélve a polgári peres igényekről. Mindegy, milyen anyag, ki az elkövető, nincs különbség.
A legnagyobb baj persze, hogy a kis elkövető nem is érti, mi ezzel a baj, hiszen évek óta ez ment a háttérben, csendben. És ugyanúgy, ha nem jobban húzná ki magát az elismerést átvéve, mint aki valós munkát tett a dolgozatába. Önmagát is megerősítve módszere helyességében motyogja: „tehát ez alkalmazható…”
Van viszont egy másik aspektusa is a kérdésnek. Ezt a kolléga „De basszus a tanár ezt hagyta???” – kitétellel reagálta le. Mivel a „dolgozatok” sem nyelvileg, sem tartalmilag, sem pedig formailag láthatóan nem lettek leellenőrizve, tehát a felkészítő tanár is láthatóan fásultan baxott rá, mi megy ki az ő nevével. Értem én az alulfizetettséget és meg nem becsültséget, de ne a rajtkőről hugyozzon már a közös medencébe! Pláne, hogy mivel nevével vállalta a dolgozatot, a kiskorú helyett ő a felelős. De persze még nekik is megbocsáthatunk.
Mivel ez szerintem alapvetően új jelenség (mármint, hogy tanulmányi versenyen is meg merjék ezt csinálni, s így ne csak a valóban oda valók érjenek el rajta eredményt) – nem hiszem, hogy a tanár is okolható lenne, ő csak próbál megfelelni a teljesítményi nyomásnak. Legyen meg az óraszámod, csinálj mindent szabadidődben ingyen és add a lelked a tanításért – mindez nem megy. Érthető, hogy a kisebb jelentőségűnek tűnő terhet rázza le magáról.
Ugyanakkor ezt fel kell számolni.
Végül, ez újabb jelenség kapcsán elmondható, hogy a felkészítés mellett a versenykiírással is alighanem gond van. A versenyszervezőnek szólni kell az esetről, ez nem kétséges. Tanári felkészítő kiadványt kell kiadni a versenyhez, formai és etikai szabályzatot pedig a gyerekek kezébe kell nyomni, szóban ezerszer nyomatékosítva, mi miért van. Aztán a beérkezett pályamunkákat plágiumkeresőre dobni, úgy lehet, hogy véletlen se érdemtelenek kapjanak díjat. Sajnos itt tartunk.
Valami még jobban elromlott, mint gondoltuk, s a romlás bűzös virágba borulva pompázik.
