A kiskertem, ahol valamennyire próbálom a család zöldségét-gyümölcsét megtermelni, sok mindent terem. Olyat is, amire nem számítok.
A területet valamikor ’74 körül parcellázták zártkertnek. Azóta jópár tulaja lehetett, így vagy úgy gondozták vagy nem gondozták, míg végül hozzám került. Negyed hektár, nem kicsi, nem nagy. Kikapartam a dzsindzsából évek alatt. Mindig tisztult egy picit: eltűnt a kétméteres gazburjánzás is, azóta amennyire lehet, szelíd módszerekkel gazdálkodom rajt’.
Szóval a termés. Néha ásás közben már aratok… Volt a földben/föld alatt mindig elég „inputanyag: uborkaháló, drót, vezetékdarab, bálamadzag. Egzotikusabb lelet is mindig akadt: már régi rendszám, eredeti Danuvia-tank, kés, miegymás. De ennyi év után, most, mikor azt hittem, már nem ér ilyen meglepetés, valami egészen új, amivel gyerekkorom óta nem találkoztam: egy filctoll. Mélyzöld lehetett, végül is illik a földhöz. Gondolkodásra ihletett.
Egyrészt, hogy került oda, de nem is fontos: valahogy. Másrészt persze, mivel ma is kapható, de kivitele okán láthatóan a gyerekkoromból származik, igencsak jó állapotban maradt meg. Mert ez műanyag. Gyakorlatilag elnyűhetetlen a Föld számára is, a földben. Ha valami jobb lett a szocializmus (cucilizmus, á lá Hofi) óta, az az, hogy elkezdtünk ráébredni arra, hogy kicsit jobban vigyázzunk a környezetünkre. Persze nem mi lettünk okosabbak, a korszellem ez. Egyre elfogadóbbak vagyunk a szelektív hulladékgyűjtés és újrahasznosítással és más társadalmilag elfogadott „zöldítésekkel” kapcsolatban. Még azt is elhisszük, ha árammal megy majd minden, akkor az zöldebb lesz…
Érdekes, de voltaképp mindez mégis egy visszafejlődés, mégpedig a kibocsátás nagysága okán. Egyrészt a gyerekkorom óta eltelt idő alatt gyakorlatilag kétmillióval kevesebb ember ér kishazánkban. Ugyanakkor mégis, a társadalom által megtermelt és elfogyasztott javak mennyisége a többszörösére nőtt. Kérdés, hogy az elkényelmesedés általi fogyasztásnövekedés okozott-e bármi jót e vagy más társadalomnak. Nem hiszem. A kapitalizmus a termelésre és fogyasztás felpörgetésére épül, közben meg kétségbeesett idióta lépésekkel próbáljuk elérni a Kádár-éra üvegvisszaváltási szintjét, ami amúgy elérhetetlen (97%, ha jól tudom). Lehetett papírba csomagolni, hisz más úgysem volt. Fel tudtunk venni kétszer is egy ruhát, ha nem volt épp más – ja, nem is volt annyi abból sem.
Nem vagyok hipokrita, nekünk is két autónk van. Mert tényleg szükséges, lévén az életünk megváltozott, bár nem feltétlenül akartuk. Ugyanakkor átgondolható, hogy valóban mindenre szükségünk van-e, amit a jelen társadalmi paradigmában az arcunkba tolnak, majd minden egyes sorosan bekövetkező (kapitalista) válság során úgyis a leggazdagabbak lesznek még gazdagabbak, folytatván az őrölt hatalomból pénzt – pénzből hatalmat csinálást. Én ehhez nem akarok asszisztálni, maradjon a kert. És inkább maradjon csak néha egy filctoll, meglepetésnek.
