Szoktam volt mondani, hogy a geográfia a világ szépségére való rácsodálkozás tudománya. Alig több, mint egy hete (január 12-én) ünnepelte a Magyar Földrajzi Társaság megalapításának 150. évfordulóját, tanúságot téve arról, hogy hazánk egyik legrégebben alapított civil szervezete még ma is működik.
Geográfusnak lenni azért is jó, mert minden nap hoz valami újat. Ha nem hoz, majd mi csinálunk benne! Igazából eléggé nyughatatlan figurák vagyunk, be kell vallani, nehéz minket elviselni egy ehhez nem szokott embertársunknak. Ugyanakkor egészen széleskörűen tudunk rálátni dolgokra, térben gondolkodunk és összefüggéseket látunk – ezért alkalmaznak minket vagy adnak megbízást.
És persze van a nyughatatlanságból származó stressz is, ahogy jobbá akarjuk tenni a világot, néha belefáradunk. És akkor el kell vonulni kicsit, ha egy órára is, kinek-kinek az érdeklődésének megfelelő fészkébe, fészkeibe – „trendibb” nevén „safe space”-einkre.
Nekem is több van. Mivel sok városhoz kötődöm ilyen-olyan oknál fogva, így mindenhol van egy-két hely, ahová akár egy kiadós önveszekedés után is el tudok vonulni kibékülni magammal. Meglepő, de általában menni is szokott, mert visszafelé már igen ritkán duzzogok magamra.
Szóval Szekszárd. Jó öt évig dolgoztam itt az egyetemen, nagy kedvenc volt, sajnos elmúlt, nem így akartam, de nem lehetett másképp. S bár egy főiskolás-egyetemista azt gondolja, az oktatók kifejezetten csak az ő vegzálására vannak, ez azért persze nincs így. Egy átmulatott éjszaka után lévő fiatal orrszarvúcsordát levizsgáztatni sem egyszerű, mint ahogy folyamatos harcban a sokszor értelmetlen egyetemi csatákban helytállni sem. Minden adott, hogy agyilag lemerülj, ez az elveszett energiát pedig pótolni kell.
Nekem erre ott van Keselyűs. Az egyetemtől tán vagy tíz kilométer, sokszor megtettem már, autóval, biciklivel. A Holt-Sió egy ponton, az erdészeti töltéssel átellenben közel kanyarodik a gemenci kisvasút sínjeihez, ott megyek le. Aztán el a parton valameddig. A természet csendje sosem tökéletes csönd. Gemenc pedig minden évszakban gazdag hangokban, szagokban, színekben, formákban és pompában.
Pár elsüllyedt csónak várja vissza gazdáját türelmesen, csöndesen korhadozva a víz színe alatt. Szürke gém emelkedik a túlparton, fél, ha nem iszkol baja lesz – hisz nem tudja, mi fán terem a Nemzeti Park. Vízbe dőlt fán hatalmas gévagomba, elmélázok, vajon mióta nőtt ilyen nagyra ősárgasága. Békalencse teríti be a vizet, a madarak s halak keltette mozgás variálódik az épp csak lengedező szellővel. Elfújja a bajom, mehetek.
