Prológus
Nekünk, dunaújvárosiaknak új kor jött el: nincs kohászat a városban. Nem pro vagy contra, nem kívánom eldönteni, hogy mik ennek a rossz vagy jó oldalai, mivel ez már tény, nem érzelmi kérdés. Húsz éve, 2006-ban, amikor még gondolkodtunk stratégiában, akkor ez még érzelmi kérdés volt. Mára a szikár tények maradtak: van a városban egy jó nagy tájseb, van számos visszamaradt felszámolás alatt álló vagyonelem. A tájseb jó négy négyzetkilométer, fene tudja mi lesz vele.
Az felszámolás eddigi körein az látszik, hogy az értelmesen értékesíthetőnek gondolt vagyonelemekért sincs nagy tolongás. Mert nincs, egy hete biztosan tudjuk már.
Az okok
Nézzük meg ennek lehetséges geográfiai okait – megint hangsúlyozom: nem érzelmi alapon.
Adott ez a mintegy 75 éves iparterület, amely háromnegyedszáz éve alatt alig-alig történt más a területen, mint nehézipari cselekmény, annak minden járulékos hatásával. Mivel az üzem léte eleve nem valós telepítőtényezőkre, hanem az azokat felülíró politikai döntésre épült, így fennmaradása nem először vált kérdésessé a gengszterváltás óta sem. Eredetileg ugye nem volt itt vasérd, szén, munkaerő és szaktudás, tehát a négy fontos tényezőből csak négy hiányzott. Évtizedek alatt az elsőket logisztikával, utóbbiakat migrációval sikerült megoldani.
A hetvenöt év alatt extrában létrejött egy város – igen jó helyen, amely mára beilleszkedni látszik a főváros árnyékába, a külső városgyűrű tagjaként, lassacskán valódi bolygóvárosaként. Ugyanakkor a termelés a másik serpenyőben hagyott itt nekünk igen jelentős környezetszennyezést, humánegészségügyi problémahalmazt, munkanélküliséget, stb., stb.
Az eredménytelenség
Az, hogy a Dunai Vasmű elemei sem érnek igazából fabatkát sem, az sokak számára most vált világossá, mivel érzelmi alapon közelítettek a kérdéshez („A mi vasművünk…”). Nos, a helyzet igazából az, hogy a területen nagyon komoly ártalommentesítést kellene végrehajtani. Erre akkor sem lesz fedezet, ha a jelenlegi, amúgy alacsonynak mondható 25 EUR/nm körüli ipari ingatlanárak felől eljutunk akár az 1 EUR/nm árakig, azaz, jelképesen ingyenesen adják használatba/tulajdonba. Ennek oka pedig az ártalommentesítés ára maga. Az ugyanis sohasem fog játszani, hogy a 25 EUR környéki árat teljes egészében százmillió eurós nagyságrendben valaki kifizesse a Vasmű területére, egy virtigli rozsdaövezetre. Naív elvárás.
Persze, városunk csapdája nem egyedi, tehát lehet okulni mástól, sőt, utána lehet olvasni rozsdaövezeti területek revitalizációjának, de igazából recept nincs – a területek mindig egyedi fejlesztést kell, hogy kapjanak, mivel adottságaik is eredetiek. Ha ötlet és stratégia nincs helyben, akkor meg ne csodálkozzunk, hogy senki nem áldoz erre. Az, amit húsz éve kitalálunk, láthatóan akkor és most sem érdekel(t) senkit.
Érezvén a zavart, felröppentek kedélyjavító hírek egy „állami ipari park szerű” (hangsúly az államin és a szerűn van!) reorganizációról, de ezt – szintén komoly koncepció híján – vessük is el. Marad a Münchhausen-féle ugrás: ki kell találni illeszkedő fejlesztéseket. Ehhez persze szektorazonosság, az értékláncok ismerete és helyismeret is kellene, ez alapján lehetne valamit kezdeni a területtel, s a meglévő, talán működőképes koncepciót átverekedni. Mert ez a mi városunk, megérné beszélni róla, amíg nem lesz még jobban késő. Minden olyan szalmaszálba bele kellene kapaszkodni, amivel javítani lehet a helyzeten.
A háttér
https://hvg.hu/kkv/20250708_Jelentkeztek-a-Dunaferr-olvasztocegeert-ebx
https://telex.hu/gazdasag/2025/08/11/dunaferr-dunaujvaros-felszamolas-vasmu
