Két hete hallottam ezt a szót életemben először, azóta ízlelgetem. Rejtélyes és misztikus tartalommal bíró jelentőségteljes szó. A falu kilencvennégy éves „tanító bácsijától” hallottam, vissza kellett kérdeznem rá, annyira idegenül hangzott. Mint kiderült, egy tantárgy neve. Helyesebben: volt. Nem itthon, „nálunk”, hanem a Vajdaságban, a volt Jugoszláviában. A tárgy tartalma az volt, hogy a vegyes etnikai összetételű, kevert lakosságú területeken a „másik” nyelvét és kultúráját megismertessék az általános iskolásokkal. Énekek, versek, gyerekirodalom, játékok, porondon volt mindenféle.
Utánanéztem, a tantárgy Szerbiában ma is létezik, a magyart is tanítják környezetnyelvként szerb és más nemzetiségű kisgyermekeknek a Vajdasági AT területén. Csendben teszem hozzá: itt egyébként hivatalos nyelv a magyar (is), mégsem leng a vajdasági zászló sehol sem hazánkban (az ezredforduló után Budapesten fantazmagorizált rajzolt „székely” zászlóval ellentétben), bár egy pár dolog – ez is – eltanulható lenne.
Megismerve szerették meg tehát egymás kultúráját már évtizedekkel ezelőtt. Persze, utána egy jugoszláv polgárháború és az abból fakadó népvándorlások sok mindent tönkretettek ebből, de valami mégis maradt.
Más.
Ma bementem az egyik városi könyvesboltba, nagynéném születésnapja végett – a családban nagy divat a könyv ajándékozása. A kiemelt „ajánlott” könyvek között sok agypusztítás, különösképp a sportbolond miniszterelnök ajánlásával ellátott vagy a Nemzeti Bank által közpénzjellegét elvesztett finanszírozott (?) kötetek. Küllemre, kivitelre igényes, már-már zavaróan túl tökéletes és drága kivitelű „munkák”. Meglepően nagy az „alternatív” vagy unortodox” kiadványok száma.
Nem kérdeztem az eladót, mert sejtettem a választ, hogy nem szabad „elásni” a bolt szégyenteljes mélyére a vezér által szeretett vagy jegyzett vagy támogatott kiadványokat, a mester neve nem maradhat fedésben…
Más.
A történelemből fakadóan, a család ez része egy másik országban él. Így alakult, nem tehetnek róla, nem mérges senki, ez van. Amikor nagy ritkán gyerekkoromban, kilencven kilométeres kerülővel sikerült őket meglátogatni a szomszéd faluban, vittünk mindent, amit csak lehetett, kenyeret, kávét, vetőmagot, gyakorlatilag bármit. Ennek oka, hogy semmi, de tényleg semmi nem volt a boltokban. Kivéve a könyvesboltot. Ott a bölcs kárpáti géniusz, a conducator könyveiből bármennyi hozzáférhető volt.
Vlagyimir Vojnovics „Monumentális propaganda” című könyve jut eszembe, talán nem véletlenül…
Nos…
A kultúra kiszorítása vagy a párbeszéd elnyomása persze különböző szinteken működhet és működik. Ott, ahol félnek a másik kultúrájától vagy véleményétől. Ha nem egy nyelvet beszélnek, még inkább, de lassan mi sem beszélünk egy nyelvet, pedig mindenkinek magyar az anyanyelve. Csak a kultúra elnyomása kiszorítás által, vagy egy akár helyi szintű társadalmi párbeszéd elhagyása közösségi kérdésekről is ugyanehhez az eredményhez vezet. Mindenki utálkozik s mérges a másikra, pedig lehet, hogy csak meg kéne érteni, hogy lehet más a vélemény.
Az Európai Unió egyik nagyon fontos kitétele a partnerség elve és a szubszidiaritás. Előbbi a lehetséges helyi párbeszédről utóbbi a döntéshozatal állampolgárokhoz való minél közelebb viteléről szól. Persze ehhez az is kell, hogy a városok és az országok polgárai tudjanak arról, ami a környezetükben történik. Ha van elég tudatos polgár – sajnos Európa ezen felén kevesebb, mint Nyugaton – akkor a döntéshozó nem játszhatja el a helyi istent. Ennek viszont előfeltétele, hogy megértsük egymást, mert mindenki akarhat jót, úgy, hogy az eredmény rossz lesz. Lehet, hogy tanulni kéne egy kis környezetnyelvet, mondjuk hittan helyett.
