Populisták, nacionalisták inkább el se olvassák!
Sírva vígad a magyar – tartja a mondás. Pont ezért nem szeretem a sátoros ünnepeket. Igazából a nemzeti ünnepeink „megünneplése” a legagysorvasztóbb, legunalmasabb, legsablonosabb kötelezően letudandóiként szerepelnek a politikusok naptárában is, miért kellene hát nekem komolyan venni ezeket? Még a „legjobb esetben” is: a mindenféle pártok mindenféle aktuálpolitikai számháborúzásra használják fel a múlt eseményeit, aminek értelme annyi van, amennyi ész egy maréknyi vizes zöld lepkének jutott.
E posztot szánt szándékkal nem egy nemzeti nyavalygási napra időzítettem, hanem utánra, bár így is lesz, aki jól megsértődik rajta. Mert azt aztán itt mindenki qrvára tud. Pedig nem megsértődni kéne, csak kicsit változni kellene a szemléleten.
Hogy is néz ki egy nemzeti ünnep Magyarországon – gyerekkorom óta – tehát párt- és kormányfüggetlenül?
Előttenap iskolai ünnep, az elején Himnusz jó lassan elvonyítva, majd beszéd az igazgató létező legunalmasabb sablonos közhelyeivel, némi gyerekekkel eljátszatott szörnyűséggel (nem a gyerekek játéka, az esemény/tartalom/stb. a szörnyű), esetleg utána valami oklevélátadás, majd a Szózat elvonyítása zárja a sort, mindenki túl van rajta, hurrá, mehet mindenki végre haza.
Aznap önkormányzati/állami megemlékezés. Az elején Himnusz jó lassan elvonyítva, egy helyi csinos Mucika konferálása, majd beszéd az polgármester/miniszter/lokális atyaúristen létező legunalmasabb sablonos közhelyeivel, némi helyi sárkányűző és/vagy kutyabelező egyesülettel eljátszatott meghatározhatatlan aktuális valamivel, esetleg utána valami plecsiátadás (Hős Anya), majd a Szózat elvonyítása zárja a sort, mindeközben mentális magömlés Mucika miatt, mindenki túl van rajta, hurrá, mehet mindenki végre haza.
Kötelezően kínos képmutató műmájer magyar melankólia. Túl tudnánk tenni ezen embereket ezen?
Mert nagyon túl kéne már ezen lépni.
Szeretném nyelvi oldalról megközelíteni. Az „ünnep” szó jelentését megkeresve az Arcanum-ban, nem látom említve sehol, hogy egy ünnepnek siratónapnak vagy en bloc nacionális búslakodásnak kellene lennie, kötelező elemekkel. Miért nem vidám ünnep ami eleve vidámságot feltételez? Március 15-e vagy október 23-a nekem vidám ünnep – mert az ifjúság felkeléséről szól, egy jobb jövőért. Karácsony a télforduló pogány ünnepe, innentől „hosszabbak a nappalok”: tehát jön a kivirulás. Mi a bánatos francért kell a vidám dolgokból is templomi nyervogást csinálni? Mi a pitscháért jó nekünk az állandó búslakodás? Nem vagyunk elég depresszív nemzet? Nem vándorolt ki még mindenki, akinek egy kis életkedve van?
Ugyanez a képlet amúgy a kötelező olvasmányok listája is: csupa gyászos fekete szörnyűség (ld. Kincskereső Kisködmön vs. Légy jó mindhalálig), jobb esetben szürke képmutató picsogás (ld. Jókai bármely „műve”).
Így aztán, amikor a gyerekkorból végleg felnövünk (a nem különösképpen meglepően infarktusban elhunyt Máté Péter „Elmegyek”-jét bégetve), a fentiek értelmében nem szabadulunk meg az átoktól: jönnek az állami/önkormányzati/párt szinten szervezett szörnyűségek, amiket ünnepnek mernek nevezni. Jó, itt már nem az „Elmegyek”, hanem néhol a „Nélküled”-et kell félrészegen bőgve-ölelkezve nyervogni, amitől a macskám muzikálisabban nyivákol… Vagy pártállástól/alkalomtól függően persze mást, de még véletlenül sem valami vidámat, előremutatót. Esküszöm, inkább vágnám fel az ereimet hosszában, minthogy még egy ilyen sablonos szaron részt vegyek.
Csak feltennék egy utolsó kérdést! Ki volt már, aki egy ünnepségen nevetni mert itt?
