Vidéki úton, vilagvégén, sarkon balra. Szegény vidék. Meló intézve, éhesek vagyunk.
Nosza, nézzük mit adnak a következő faluban. Előre kell bocsássam, igen jó minőségű ételt adtak elénk. Nem volt egy Michelin-bib, de tisztességes volt, falusi kedvességgel csomagolva.
Mert a többi maga, a környezet az egy zavarbaejtő igénytelen rettenet. A bisztró kívülről csak-csak rendben lévőnek latszik, gyanútlanul lépsz be. A tér egybenyitott, de mintha egyszerre adott térben minden funkciót meg akartál volna csinalni, bezsúfolva darts, csocsó, telelő muskátli-hegyek, egy műbőr 3+1+1 ülőgarnitúra, egy hihetetlenül koszos biliárdasztal, bárszékek a pultnál, pár olcsó asztal még olcsóbb székkel. A fűtés is ambivalens, az árván elhidegült gázkonvektorok mellett s helyett pattogó tűz egy kis kályhában. Mintha képes volna dacolni a mínuszokkal. A kalyha küzd, de reménytelenül, kicsi ez a méret ide.
A plafonon kiszuperált fénycsöves foglalatok, par újabb ufó-lámpa, persze tükörgömb és diszkós világítás. A pozdorja borítás a plafonról a biliárdasztal felett ízlésesen leszakadva. A vadonatúj ablakokon IKEA-rolók.
Voltaképp egyben vagyunk száz négyzetméteren a falu neobarbár stílusjegyeket mutató étkezdéjében, kocsmájában, sportcentrumában és egyben közösségi házában.
Rendelünk. Igen, itt esszük. Kabátokat szigorúan a külső felükkel a biliárdasztalra helyezzük, úgy talán nem fertőz majd.
Kicsit várunk, majd még egy kicsit. Megjön az egyik helyi lakos, megfáradtan helyet foglal a pultnál. Mit iszol, Péter? Menüt, mondja sztoikusan. Gyorsan jön a kőbányai a feles vodkával, pontosító kérdés nélkül némán. Elnyomjuk a mosolyt, élvezzük a miliőt. Kedvesen, szegények. Hallgatjuk, amit nem is akarunk. A beszéltgetés a kilátástalanság mélyét mutatja. Huszonnyolcezer-ötszáz a szociális nyomor ára.
Jön az étel. Ikeás tányér, sörös pincértálcán… Na mindegy. Friss és finom. Kettőnk étele egynegyed szociális segély ára, nincs ezen mit beszélni, tenni ellene mitsem tudunk.
Belegondolok a kocsmaprogramként elhíresült pályázatba. Nem akkora hülyeség. Ezeket a helyeket kell ugyanis valahogy életben tartani, a kistelepülések utolsó megmaradt közösségi tereit. Persze nem csak a kocsmákat, de a könyvtárak és kultúrhazak látogatottsága alacsony volt mindig is, régen nincsenek is. Az urbanizáció mellékhatása – a vidék kiürül. A városok környékén, elérhetőbb helye persze van pár olyan község, ahol a hozzank hasonló natúr őrültek vannak, de aztán senki, egy lélek sem. A magyar településállomány háromnegyede haldoklik, sorvad. Koncepció nincs, mert szaktudás nincs. Szaktudás nincs, mert pénz nincs. Pénz nincs, mert munka nincs. Nyomor van. Megint egy körfolyamat, rossz ciklus. Itt-ott a térben talán vége lesz valamikor.
Megköszönjük, elköszönünk, megyünk vissza előre egy reménytelibb, boldogabb világ felé.
