Szovjet katona voltál, fiatal altiszt. Alighanem semmi közöd nem volt a sztálini rendszerhez, amelyben élned kellett: ezt kaptad a sorstól. Társaiddal – még – ott nyugszol (békében?) az egykori Dunapentele egykori főterén. Már nem sokáig. Kinek fáj jelenléted az azóta felépült városban? Merthogy zsigeri gyűlölet munkál néhányban, olyanok miatt, amikről aligha tehetsz vagy tehettél. Mást meg nem igazából érdekel.
Az, hogy itt haltál meg, noha erről a faluról sohasem hallhattál gyerekkorodban, a sors fura fintora. Mert egy kataklizma jött, s vele ment innen fél évtized alatt 880.000 ember: merthogy ennyi a teljes „második véhás” magyar emberveszteség. A világon kirívóan magas (a legmagasabb) civil halálozási arányával (88%!), persze, no, ezzel aligha dicsekedhetne bármely nép. Mert ennek okozója, pontosan az a gyűlölet, amiért nem hagynak nyugodtan most majd Téged.
Persze, ha hős magyar katona lettél volna, egy bátor kerékpáros elitosztagos, nyilván nem merne hozzányúlni sírodhoz senki sem, hanem büszkén hordanák sírodra a virágokat könnyezve ugyanazok, akik majd most kivetnek holtodból.
Elbontják hát az emlékedet is: a hála – úgy látszik – nem örök. A sírkert elkerítése a hely e világon túliságát jelképezi az orosz kultúrában – már munkások járnak át rajta. Holmi közpénzpazarlással ihletett vegyes zavaros ideológiai ügyben indulnak hát a dózerek. Visszaépül majd szép lassan minden, mert ahogy Moldova is írta: „letették az esküt a tegnapelőttre”. Lesz nyilván újra nagyon keresztény s nagyon megbocsájtó szobor a sírrombolás helyén, a felújított funkciótlan kastély előtt. Mi sem kell már itt a vármegye s az ispán után… Visszajönni látszik hát az a világ, ami ellen harcolva életedet áldoztad.
A jelenlegi sírotoktól nem messze, alig pár száz méterre, a hídnál, melyet akár halálod előtt láthattál is, ramaty állapotok. A híd nagyon rossz állapotú, szinte szétmállik, hisz látszik. Az úttesten bóják, alulról rohad a vasbeton. Mégis, láthatóan a Te emléked elbontása többet ér s fontosabb, mint a híd jövője. Tízmilliókkal többet ér, direkte”, még ha direkt gazdasági hatása nincs is egyiknek sem: sem az esetleges omlásveszély megszüntetésének, sem az emlékmű tényleges eltűnésének. Nem számít hát a pénz, van itt mindig, mire épp sürgősen kell, még a legínségesebb időkben is! A múltat – ismét – végképp eltörölni a cél. Az örökség relativizálása errefelé már-már rítus, csakazértis!
Ne haragudj! Прости нам! Mi, magyarok nem élünk békében a múltunkkal, mert nem néztünk vele szembe! Pedig azok is mi vagyunk. Bár lehet, ez is csak kifogás.
Köszönöm, amit áldoztál! Legyen hát Neked könnyű a föld ezután is, majd akárhol is!
