Most én lakom itt, nem nagyapámék.
Nézem a betonlapot. Alattam, az erkélyem alatt van. A lap kissé csálén áll a szegélyhez képest –gyerekkorom óta bántja a szemem. Lekerekített sarkaival örökké ott van, amióta az eszemet tudom – a papáéknál játszottam még tejfelhajú kisgyerekként, s kihajolva az erkélyen már akkor is feltűnt a csálésága. Nem sok emlékem van gyerekkoromból, ez mégis megmaradt.
Tudom, mi az, s hol volt a helye; csak azt nem tudom, hogy került éppen oda, félredobva.
A házat – nagyanyám mesélte – kőművesnek tanuló lányok brigádjai építették gyakorlatképp ’53-ban. Azzal nyugtatták a lakáskiutalásnál, hogy ne aggódjon, mert mivel tanulók építették, nem hiányzik belőle az anyag, ez volt maga a hidegháborús hiánygazdaság apró csodája. Szó se róla, a szomszéd házat rohammunkások építették – minden héten péntektől vasárnapig. Mondjuk áll az is máig.
A csálén álló vastag vasalt betonlap e kor mementója. Pinceablak, betonból. Merthogy légópince is volt a mi házunk alatt, mint sok másik sztálinvárosi ház. Komolyabb harcokat egyszer látott, 1956. november 7-én, Dunapentele összeomlásánál. Anya azt mondta, valahogy még emlékszik a tankokra, ahogy az ablakból nézi azokat. Akkorra már szinte mindenhol vége volt a forradalomnak, itt nem. A munkásváros kitartott a munkásokért a munkások által.
Aztán valamikor, tán évek vagy évtizedek múlva jött egyszer valaki, és leemelte a lekerekített szélű beton pinceablakot – voltaképp a pinceablak-védőt, s eldobta. Nem volt miért s hova tovább vinnie. Sosem emeltem meg én sem, de gondolom, nehéz is. Voltaképp nekem sem volt miért arrébb vinni: minek? Bántja a szemem, de valahogy megbékéltem vele.
A légópince is megbékélt szemfedőjének hiányával, s a fűnyíróval is gondosan kikerülik a mai napig. Minek bántsam nyugalmát? Egy letűnt kor emléke, egy értelmetlen irracionális világé, ahol a költségvetés 10 forintjából legalább egyet mindig honvédelemre költöttek értelmetlenül.
Végrehajtottak millió s millió olyan fejlesztést e hazában, melynek már születésekor sem volt más vagy több értelme, mint csak fenntartani a látszatot. Minden diktatúra a látszatra hajt, azzal tömjénezi magát, miközben pazarolja a dolgozók verejtékből kiszakított adót.
Voltak jól sikerült fejlesztések is – ebből volt/van mindig kevesebb. Ilyen maga is, szeretett városom léte. De a pinceablak akkor is ott maradt az egykori búzaföld helyén, s ott marad a házunk mellett, immár tanító szándékkal.
