Bohumil Hrabal mondta állítólag, alighanem idéztem is már, hogy „Közép-Európában nem érdemes kijózanodni”. Nos, a sorstól mi erre az országra kaptunk országbérletet.
Ülök a vonaton és azon gondolkodom, amit az elmúlt hetekben láttam. Jön a kalauz, országbérlet felmutat, megy. A könyv vissza magam elé. Makarenko: Pedagógiai hősköltemény. Meglepően jó könyv, olvasmányos, magával ragadó (de persze a korszellem miatt: „Pfujj, dehá’az ety mocskos komenista!”). Bő száz éve játszódik, egy csapat végletekig deprimált kallódó gyerek története a szovjet éra első éveiben, valahol a mostani orosz-ukrán határon, a háború helyszínén, Poltava megyében. A gyerekek ott és akkor úgy éltek, ahogy tudtak – csavargás, tolvajlás, útonállás, stb. nem volt ott és akkor meglepő.
Nem meglepő, hanem elszomorító, amit pár hete láttam, kishazánk egyik legelőremutatóbb pedagógiai programjában, ahol egyetemisták külön felkészülnek arra, hogy leszakadó térségek kilátástalan sorsú gyermekeit segítsék, mentorálják. S-ben, a nem is olyan távoli faluban az iskolában gyerekek tapadnak az üvegre, ahogy érkezem. Kedvesen integetnek, esemény az érkezés: valaki új jött. Érzem, számukra minden nem megszokott dolog esemény: egy kirándulás az egyetemistákkal az amúgy közeli városba, egy jó fagyizás, bármi. A távolság szinte áthatolhatatlan, az álmokat is meg kell teremteni – ha nem látom a jót, hogyan tudom, hogy jót szeretnék?
Harmadnap ezután pont beszélgetek a kormánybiztossal, aki e program ötletgazdája. Megnyerő, láthatóan okos ember. Bejárta az országot alaposan már, csak az árnyékos oldalt nézve. Kényszeredetten meséli, nemrég találkozott már 33 éves dédnagymamával: aki 11 évesen szült, ahogy a lánya, majd az unokája is. Mert innen alig van kiút. „A szegénység nem szégyen, bár az is lehetne…”
Szóval a világ úgy látszik: nem változik, vagy csak némi kitérők után visszatér a romlásba: az emberi egyén kiszolgáltatottságába. Amíg a kapitalizmus és a szocializmus versengett, addig harcoltak a minél jobb körülményekért – a lelkek kellettek a rendszereknek. Mára az új és immár egyeduralkodó ipari forradalom mocska-szennye borítja a kapitalizmust: termelj-vásárolj, gyarapodj-szemetelj. De minek? Mi értelme mindennek?
Mindeközben olvasom, a „meghosszabbítjuk Bicskéig” jegyében már új Kaput akarunk nyitni az űr világára. Merthogy kifussa, a magyarok büszkeségét csak táplálni kell, hujnye! Hadd legyek már itt az ördög jurátusa: nem inkább az oktatásra kéne költeni? Ha nemzeti színű gatyába bújtatjuk magunkat, de a seggünk abból a gatyából is és a szkafanderből is kinn van, akkor mit is akarunk?
Vissza a könyvhöz, közben „suhannak” a fák. Persze ez megint vicces tévképzet, ha már utaztál Japánban és/vagy Kínában vonaton, akkor ugyanaz jut eszedbe a provinciális Magyarországról. Az, hogy ez az egész mennyire szánalmas. És ebben kivétel nélkül mindenki sáros jó három évtizede. É ezért nem az egyszerű lakosnak (gyereknek) kell bocsánatot kérni a helyi vagy az országos politikusoktól, hanem fordítva kellene. Főleg a gyerekektől. Egyszerűen azért, mert így volna helyes: ez volna a valódi gyermekvédelem.
