Ma Ercsiben voltunk, kis társadalmi munka, miegymás. Pont abban a helyzetben találtam magam, hogy a legszélső utcában botorkálok gyalog, mert ez tűnt a célom eléréséhez szükséges leggyorsabb útnak. Töltés utca, metsző szél, hó.
Elmerengek, egy település északi oldalán lakni, szélirányból nem lehet kellemes. Az utca másik oldalán ugyanis nincsenek házak, csak szántó. Aztán felsejlik a távolban a gyár. Magyarország legnagyobb üzeme, a battai finomító. Szinte karnyújtásnyira van, s mégis elég távol, hogy ilyen időben tisztán látszódjék.
Szintén „szocialista város” az otthona, bár igazából két megyében van, átnyúlik Fejérbe. Régen a túloldal is Fejér volt, Érdig, de a háború utáni közigazgatási reformmal elcsatolták. „Mindent vissza!” mosolygok magamban, aztán eszembe jut, hogy a megye másik végén az enyingi járás meg Veszprémé volt. A megyerendszer egy másik állatorvosi ló. Majd mesélek róla.
A gondolataimban felmerülnek már tudott kérdések: miért is lett ez itt?
Egy ekkora beruházás telephelyválasztása ugyanis nem piskóta: komoly vizsgálatokra van szükség. Minden beruházásnak vannak olyan fontos és elengedhetetlen kívánalmai, amik nélkül az nem lesz fenntartható (ld. stadionok építése falvakban…), s ekkor a beruházási összeg voltaképp ablakon kidobott pénznek minősül. Ezeket a kívánalmakat hívjuk telepítőtényezőknek. Így, egy szóban, még ha a helyesírásunkat ellenőrző butuska program ki is javít.
Szóval, telepítőtényezők. Számos ilyen van pl.: föld, éghajlati elemek, víz, munkaerő, kapcsolatok, forgalmi lehetőségek, stb. Ezeken túl, egy új telephelynél figyelembe kell venni a hatályos jogszabályi környezetet és a természeti környezetet.
A ’60-as – ’70-es évek iparpolitikája (amikor még volt ilyen és nem állami költségen magánbirtokokat építettek oligarchák) az volt, hogy a budapesti ipart dekoncentrálják más területekre, hogy a vidék mezőgazdasági jellegét legalább részben átalakítsák. Egy ideig – tanulmányaim szerint – létezett egy 30 km-es sugarú zóna a főváros körül, ahol tilos volt új ipari üzemet létrehozni.
Nyilván az ország legnagyobb üzemét nem lehet országhatár közelébe tenni, de az ipari víz, stb. miatt nagyobb folyó mondjuk kell (így a Duna Csehszlovákiával határos szakasza vagy a Tisza ki is esik), s kell némi távolság az akkor már üzemelő Dunai Vasműtől, Dunaújvárostól is. Igen ám, de nem lehet nagyon távoli a központtól sem, mert az alapanyagot és a terméket is szállítani kell (kiesik Tolna, Baranya és Bács-Kiskun Duna-szakasza). Az ipartelepítési tilalom viszont meg Pest megyei Duna-szakaszra volt érvényes, hisz a megyehatáron túlig tart a 30 km-es tilalmi zóna. Mit tesz az innovatív hivatalnok? Budapesttől 31 km-re jelöli ki a gyár helyét, majd visszafelé, a főváros irányába kezdi építtetni. Majd a fővároshoz már egészen közel felépült Százhalombatta is.
Mi, magyarok trükközünk. Ez a legkomolyabb attribútumunk. Nem sportból, hanem életforma szintjén bújunk ki a szabályozók alól. „Oldjuk meg okosba’” – szól az összekacsintás, melyet mindegyikünk ismer. Érthető persze – szól a kifogás – hiszen ilyen-olyan földesúr, német, orosz mindenki minket sanyargatott itt keményen Káeurópában, s az ügyeskedés az ember és a rendszer része. Na de amikor a rendszer részét képező ember a rendszert trükközi…
Nézem a gyárat hunyorogva a szélben. A létünk apró pici döntéseken múlik, melyekről tán nem is tudunk. Így leszünk generációkra: százhalombattaiak vagy dunaújvárosiak; de a tanulság, hogy képtelenség s őrültség azt gondolni, hogy valakit elkerül a politika vagy ő kikerülheti azt. Nem megy, társadalomban élünk, de hogy kinek milyen döntése alapján dőlnek el életek, azt senki nem tudja majd felfejteni. Maximum homokba dughatjuk a fejünket, de szerintem izgalmasabb felfedni az okokat.
