Nem gyakran szoktam aktuálpolitikával foglalkozni e blogon, de van egy olyan jelenség, amelynek nem lehet nem észrevenni a párhuzamosságait az elvi fejlesztéspolitikával, másrészt a folyamat kihatásai messzemenők lehetnek a területfejlesztés kapcsán is.
Mostanában gyakrabban előfordul, hogy egyes ellenzéki pártok kisebb-nagyobb jelentőségű funkcionáriusai között politikai átrendeződés zajlik. Ez – főleg azon „erők” részéről történik, amelyek elég harmatosan muzsikáltak az utóbbi időszakban vagy éppen alakulásuk óta, világ életükben. Az, hogy merre mennek, a tendencia fő áramát tekintve egy irányba mutat. Ennek egyszerű oka van: a területfejlesztésben ezt úgy hívják, hogy „EKB-elv”, azaz az erősebb kutya barátkozik… Ez persze kiváltja az SI-faktor (sárga irígység) lokális növekedését, de lássuk be: ez a folyamat pont olyan, mint a centrumok és perifériák viszonya az urbanisztikában. (lásd ezt korábban itt: https://fenntarthatatlan.hu/mozdony_teve_teruletfejlesztes/)
Itt ugyanis két hatás érvényesül: az spread és a backwash. Előbbi tartalmazza a fejlettebb (itt: erősebb, centrális helyzetű) felé húzást, annak erősödését; azaz, jelen esetben azt a számos helyütt szóvá tett „káderkannibalizmust”, amit egyes más (periférikus) politikai pártok sérelmeznek. Nem mellesleg, ez a politikai jövevények terén belső feszültséget is gerjeszt, hiszen azokat kell a sorok közé – néha elé – engedni, akik addig kívülről becsmérelték azt az alakulatot, amelyhez épp csatlakoznak. De ez legyen az átlépők személyes tudathasadása.
A backwash-hatás ugye a települések esetében a perifériák fejlődését hozná a központ saját fejlődése révén (gondoljunk a perifériára extra bevételként hazajutó jövedelmekre). Nos, ez utóbbi a politikában az elmúlt években igen érdekesen alakult. Nem az ugyanis, a kérdés, hogy a centrum mit tehet, hiszen az megy előre magától, hanem, hogy mit tesz a periféria. A leglogikusabb lenne, ha a backwash-hatást legalább ideiglenesen ki tudnánk iktatni. Mert most, ebben a jelen képletben nincs semmi szükség a perifériára.
A létező backwash-hatás tartotta eddig ugyanis a víz színe felett azokat a politikai túlélésre játszó ambíció-alakulatokat, melyek semmilyen érdemi társadalmi hatást nem tudnak felmutatni működésükben, azaz, a pártjuk nem épült ki, ezáltal nem is tud ráhatást gyakorolni a választókra. Maradtak vagy fővárosi pártok (a vidék túl messze van) – aztán persze lehet csodálkozni, hogy a befektetett munka arányában szavaztak rájuk: azaz alig valaki, az is csak a városokban. A sas ugye baromira magasan száll, a szántóvetőt meg ez baromira nem érdekli…
A legutóbbi összefogás kapcsán a hat pártból legalább háromnak nincs és nem volt egyetlen érdemi szavazója sem a perifériákon (é: Budapesten kívül). A viselkedésük a centrumokban viszont legalább erőszakos, persze csak a saját térfelén játszókkal mernek acsarkodni vagy megsértődni. Az erőszakosság a kicsik sajátja, hogy nagyobbnak láttassák magukat – pont, mint a természetben. Eszembe jut, hogy anno a NATO-tagságunk kapcsán egy kritériumot tudtunk az első évfordulóra teljesíteni: feltölteni a rendszerbe a főtiszteket és a vízfejet…
A politika gyakorlatában ez legutóbb ugye úgy nézett ki, hogy a sok párttal hosszan, irigységgel és sérelmekkel tarkítottan akadályozott és lassú tárgyalások folytak, ami minden érzést megteremtett, csak a hatékonyság és a professzionalizmus látszatát nem. Mire a pártok észrevették, mit akar a választó, régen késő volt.
Persze hozzá kell tenni, a választói elvárások is alapvetően irracionálisak. Az, hogy mindig van egyfajta ellenzéki messiásvárás, azzal egészül ki, hogy mindig van kit utálni a saját oldalunkon. Ezt tavaly egy tévelygő kalandor wannabe-messiás meg is lovagolta, nem egy pártot idióta módon beállítva a saját pöffeszkedő agent provocateur-i mivolta mögé. Emellett az, hogy a kormányzópárt nagyon ügyesen tud gyorsan karaktergyilkolászni, azt eredményezi ellenzéki oldalon, hogy a pártocskák és a választók egyaránt bedőlnek ennek, önreflexiós kérdés nélkül. Pedig a válasz egyszerű: az eredményeket tekintve anno 28. volt Magyarország a versenyképességi világranglistán. Tessenek most megnézni!
Mert milyen is a választópolgárok (így a pártvezetők) igen jelentős hányada? A legtöbben igen egyszerű gondolkodással bírnak – itt mutatkozik meg a természettudományos logika hiánya –, de legalább lusta természetűek. A választók és a pártvezetők valamivel kisebb, de nem jelentéktelen része pedig opportunista. A két csoporttal együtt felében is könnyedén megvan az újabb kétharmad, főleg, hogy folyamatosan belenyúlkálnak a választási rendszerbe.
Összegezve, a pártok nekiindultak a kormánypártoknak már külön-külön, alkalmi lokális koalíciókkal, két listán, egy listán. Egyik sem volt sikeres taktika, mivel a választói törvény újabb és újabb változásait sem követte le. És itt jön a pártok irracionalistása: nem az aljas választási törvénynek, hanem lánglelkűen a választói akaratnak megfelelően kötnek egyességeket. Ami persze idétlenség. És persze az erősebb kutyus is elunja a hülyeséget és elindul a betörő felé. Addig a kiskutyák Júdea Népe Frontosat játszanak a rómaiak ellenében.
Csak egy verzió maradt fenn, amit az ellenzék nem próbált: az egy pártba tömörülés. Ha tetszik, ha nem. Más út nincs. Majd ha már nincs ez a rendszer, lehet próbálkozni a pluralizmussal. Addig aligha.
