Első rész
Magyarországon az induló vállalkozások kábé negyede az első két évben elvérzik. Gyakran több. Száz szónak is egy a vége: ezek az elképzelésben keresendő hibák, mert már a kezdet kezdetén lesznek a dolgok elcseszve. Hurráoptimistán kezdjük, mert hiszünk az ötletünkben. Ha nem hinnénk, inkább alkalmazottak lennénk valahol, nagy estéllyel szarul érezve magunkat, gyakran hülye főnökkel megáldva. Ez amúgy voltaképp a másik oldalról áldás lenne, mert nincs annyi felelősség, bár a hibás utasítások következményeit, még, ha figyelmeztetjük is a felül lévő marhákat, azok úgyis lefelé tolják. Plusz nem kell annak a felelősségét is átérezni, hogy más családoknak is enni adni, stb., stb.
Sóval van az ötlet. Ami még az is lehet, hogy jó. Sőt, lehet, hogy egyenesen kiváló. Meg van a bátorság: merünk vállalkozók lenni. Csak nem gondolunk bele abba, hogy nem érthetünk mindenhez. De a lelkes hozzáállás persze sok mindenhez elvezethet. Vagy nem.
Amikor megnyitjuk az ötletünket, első körben számíthatunk a három „F”-re: fools, friends, family – bolondok, barátok és a család. Ők lesznek az első vevőink. Atán jön a kopp… Kiderül, hogy nem fektettünk erőforrást az alapos tervezésbe: nincs marketingterv, talán még üzleti terv sem. És az ötletünk ott áll a házunk mellett, pedig lehet pont az lett volna a lényeg, hogy ne a mi kényelmünk legyen a fontos és az ötletünk pont ne a házunk mellett álljon.
Második rész
A kínos akkor lesz, amikor ez már akkor következik be, amikor egy métermázsa pénzt beleöltél megtakarítást, hitelt, apait-anyait. Felvettél munkanélkülit, gyesről visszatérő anyukát, mittudomén. Állnak a falak, majd telnek az évek, s azok elkezdenek szürkülni, a cserepek is hullanak majd, a helyi kétlábú kártevők újrahasznosítja a mozdíthatót.
Miért? Mert Nem volt jó a terv a jó ötlet mögött. Ezer apró dologra kéne figyelni – ez lenne a geográfus dolga. Persze, csak ha van a környéken egy. Mert az építész mindent megtervez, amire valaki megbízást ad. Egy jó geográfus feltárja a projekt hibáit és megmondja. Még akkor is, ha ez az ügyfél sértődésébe és a projektbe kerül.
A tiszakécskei szellemfaluban járva a minap jutottak eszembe megint ezek a gondolatok. Elképzeltem, hány százmillió forint ment pocsékba, torzókat hagyva maga után. Amit persze lebontani sem lenne olcsó, meg hát ilyenkor a lánglelkű ötletgazdák is eltűnnek már a csődben vagy az idő forgatagában – ígyhát nem is bontják.
Marad a torzó egy jó koncepció mögött. A figyelmemet felhívják egy érdekesre: az ablakok nem néznek egymásra, ha mégoly közel is vannak az ablakok. Ez tudatos tervezés jele hát, hogy ne láss bele a szomszéd szájába, de a tervezés és a finanszírozás elvesztett, a koncepció megbukott. Pedig jónak tűnik mé ma is: épületenként hat hálórész két szinten, plusz a közös tér. Belül falak állnak, a burkolatok meg a vezetékek már persze kitépve helyükről, de mégis látszik a rendszer. Sok ház, tucatnyi.
Sétálok a ’pesten, a ’nyolcban, komótosan, munkába menet. Nézem a homlokzatokat, egyszer ez barátom mondta: érdemes. Igaza is van. De nézem a magas polgári házak félpincéit is, az utcafrontba süllyedő ablakszemekkel. Szinte mind romokban: egykori szenespincék, cselédlakások, pincék bújnak meg mögöttük. Funkciójukat vesztve, üresen bámulják az utcafogalmat. Vajon nem lehetne hasznosan megtölteni ezeket élettel?
A „cucilizmus” (©Hofi) közösségi terei rég nem működnek már, miközben a kilencmillióból – mértékadó becslések szerint – legalább ötvenezer hajléktalan van, nem lehetne valami települési funkciókat találni a végső pusztulás helyett? Az is lehet, hogy a pusztulás helyein kinőhetnének valamik a salétromrózsákon kívül is, nem? Talán lennének olyan ötletek, melyekkel a tér kihasználtságát lehetne növelni, nem pedig a torzók és tájsebek számát? Lehetne esetleg valóban segíteni az induló vállalkozásokat, nem lózungok szintjén, hogy valami jobbat, társadalmi jót hozzanak el?
