Pókálós a vödör, száraz a kút alja,
Tikkadt szökcsenyájak sem legelésznek rajta.
/saját népköltészet/
A koporsós temetéseknél van egy szörnyű hang, mikor az első lapát föld a delikvensre érkezik. Rögök koppanása a csendben. Ma követ dobtunk a kútba, hogy meggyőződjünk arról, amit már egy pár napja tapasztaltam: nincs már víz. Ugyanaz a szörnyű koppanás a kútban a csobbanás helyett: temetjük a kiskerti mezőgazdaságot.
Idén száradt ki a második kutam. A kicsiny fél hektáromon, ahol hétvégi és nyári parasztosat játszok, három ásott kút van s egy fúrt. Eredetileg négy pici telek volt, hát egy-egy lett hozzájuk. A három kút egyikében eleve alig volt víz, nem is volt jó kút, láthatóan „spórolósan” készítették, meg is hálálta magát. Az gyakorlatilag két éve száradt ki.
Idén kiszáradt a második. Dombtetőn vagyunk, löszön, oké. Azaz, hogy mégsem. Most néztem a telekkönyvet az első telket tíz éve meg jó három hete vettem. 121 hónapja, ha úgy tetszik: akkor kezdtem hát el a projektemet, 39 múltam, s talán, mert az életközepi válság korán jött nálam.
Akkor az első telek kútjában 160 cm mély víz volt. Nem volt sok, de el lehetett vele bohóckodni a kertben. 20 percenként leállás, ennyit bírt. Ez a kút jövőre fog végleg kiszáradni. Marad a fúrt, ami nem a legjobb, de legalább van.
Ahol a faluban a tojást veszem, oda nem kell bemenni a faluba, egyenesen odavisz az egyik földút. A végén egy kis völgyfő, benne patakvíz gyűlik, s indul meg a Duna felé. Már nem kell aggódnom amiatt, hogy el tudok-e menni az úton átfolyó vízen. Szárazpatak lett belőle, szép oximoron, de rettenet a látvány.
Idén négy fám lett oda, lehet, hogy öt, azt még menteni próbálom. Alma, kajszi, meggy, cseresznye kaputt, ez utóbbiból az ötödik egy óriási, legalább korombeli fa is, az a mentés témája, menni fog vagy sem, ki tudja. Az aszály nem válogat, öntözni ennyit nem lehet emberileg, napi több óra kellene hozzá, kiskertben nem gazdaságos túlságosan.
Szárazság van, őrjítő. Mivel a légköri aszály is szinte folyamatos, így a gondozás majdnem esélytelen. Öröm az ürömben, hogy nedvesség híján gombakártevők sincsenek, nem is kell ellenük védekezni.
Kiskertjeink köül körben szántóföldek, tömény unalom. A többszáz egybeszántott hektár sem segít nagyon a klímán, az esőképződéshez kéne némi erdő is – mert jócskán megszakadt a vízkörforgás.
Próbálok nem, vagy csak ritkán kaszálni, hátha segít az is valamit a talaj hőmérsékleten legalább nem emelkedni. De jön a július, s a gondozatlan telkekről jön az áldás utánpótlása: vadkender, parlagfű, vaddohány, miegyéb. Utána jön egy önkéntes rendőr, és még fel is jelent, ha szerencsém van. Tehát ilyenkor kénytelen-kelletlen kaszálok, aztán nézem a nagy sárgaságot. Nem szívderítő. Ez van.
Ma a kisebb-nagyobb gazdálkodók nem a terményért, a túlélésért harcolnak. Persze, meg elhet tanulni arid klímán is élni, s termelni, de az valami egészen más. Az a kazah szteppe.
Vagy, haladéktalanul, bár őrült késésben vagyunk, 2-3 duzzasztóművet kell tenni a nagy folyóinkra, s a vízvisszatartást megoldani, egyszerre fásítani, egybeszántott monokultúrát feldarabolni, nagygazdaságoknak kötelező diverzitást előírni.
Akkor a kiszáradt kutak s a szárazpatak is talán életre kel, még ha én már aligha élvezhetem a természet felgyorsult, de emberi léptékkel mégis lassú változásai közepette.
