Vannak olyan szerencsések ebben az országban, akik teljesen biztosak önnön magukban és abban, hogy minden cselekedetük (vagy akár állításuk) aranyat ér. Aranyat produkálnak reggel a klotyón is. Szerencsések. Ilyen az „ártunk és ormányunk” nagy vezetője a nagy és tévedhetetlen Viktátor is. Meg persze sokan mások.
Ami azért igazán valahol szánalomra méltó, hogy a tévedhetetlen emberek nem veszik észre, hogy magukon hordozzák Bodrogi Gyula nagyon nyomasztó klasszikusában, a „Titánia, Titánia” c. film cselekményét. Amúgy azért rettenetes lehet tévedhetetlennek lenni… Mindenben mindig a legjobbat dönteni természetesen a köz javára történő felkiáltással – legyen szó terület-, település vagy vállalkozásfejlesztésről… Erre még az angyalok s*ggéből játszani is csudás fanfárokat kellene játszani ám hangosan ahhoz a dermedt közönség számára, hogy jobban átéljék: Ez nekik szól. Megértetni a minden környező hülyékkel a tévedhetetlenek csodálatának kötelezettségét – akiket egyébként oly lelkesen hibáztat minden saját qdarcáért a Viktátor mindenért a nemesebb cél érdekében – haj, na az milyen nehéz és emberpróbáló feladat lehet!
A területfejlesztésben és általában a fejlesztéspolitikákban az a szerencsés helyzete van a Viktátoroknak, hogy a felelősök csak hosszú távon látszanak meg, ergo a kútmérgező felelősök sajnos könnyen eltűnhetnek a szürke ködben. Szoktam mondani, hogy aki lyukat fúr a csónak aljába, az ne a a vizet szidja, hogy hülye. Meg persze kiúszni és eközben még önkritikát tanulni jóval nehezebb. Belátni, hogy nem mindenben nekünk lehet igazunk: még problémásabb. Vesd össze: „Ha ez így nem jó, akkor majd meghosszabbítjuk!” Ráülünk a hülyeségringlispílre, és az ontja a tévedhetetlen baromságot tovább.
Volt az egyetemen egy kollégám, aki egy másikat jellemzett úgy, hogy évente megírja a „Nézetem szerint a világ”, c. könyvet, de azt szorgalmasan át is dolgozza. Na igen.
Persze az, hogy közben milyen károkat okozunk Viktátorként, egyebek mellett persze le van sz@rva, hiszen a plebs nem érti meg a mi szellemi magasságainkat, kifinomultságunkat és szín nemes szándékainkat. Nem is méltó rá, hogy megértse. Mindenki hülye, csak én vagyok trolibusz.
Egyébként a környezet számára akár tök vicces is lehetne a Viktátorok élete, mert amúgy szellemi magasságaikban teljesen paranoiások lesznek. Mert félnek. Attól, hogy mégis meztelen a király. Attól, hogy éppen az aktuális démonizált „Présember” hirtelen mégis megjelenik a páston és az élet nevében lekever egy jó nagy józanító maflást. Ha megjelenik, akkor tehát kicsit bekussolnak, s néznek, mint hal a szatyorban. Mert a „Présember” mégiscsak ”Présember”, és bizony, mivel törpe Viktátorunknak csak a szája jár, lévén teljesítménye saját a közmegítélés alapján is a béka valaga alatt volt hárommal, kénytelen lesz tovább csendben maradni, majd „magas színvonalú jó megbeszélésnek titulálni a sorstól fejre kapott kokit. „Présember el mert jönni”? Mondjuk emberünk megszégyenül, de azért persze bocsánatot nem kér (az a gyengeség jele). Inkább gyorsan kilép az aktuális klubból, akkor mégsem derül ki, hogy ő a mezítelen..
Persze, ezután lehet még hőbörögni, áskálódni, de a tények attól még tények maradtak: Viktátorunk nem is volt olyannyira biztos a dolgában. Megfáradt erejéből érezte, hogy itt nem rúg labdába, tehát inkább be kell dobni az ablakon a sz@rbombát, és gyorsan szigetelni kell a megszégyenülés esetét az előtt, aki előtt csak lehet. Mert hát hogyan is tévedhetne egy Viktátor? Hogyan lehet, hogy nincs igaza az épp aktuális ellenségkeresésben? Ma az egyik ellen kell láthatatlan hadat viselni, holnap majd találunk mást, nosza! (vö. Efrájim Kishon: A hajvédők)
Nehéz lehet Viktátornak lenni… Hozsánna Néked!
De meztelen a király! Vegyük már észre!
