Iváncsa, Fejér megye, 2022. Új ipari park épül: akkumulátorgyár és társai. Dunaújvárosiként nem is (csak) az az igazán őrjítő nekem, hogy ezt politikai és önös gazdasági okokból (é: innen jobb és egyszerűbb mindent ellopni) „fejlesztik” köpve egy loccsanósat a szakmámra; és nem is az, hogy a már megszokott buta úthengerként nyomul előre a pártállami-állampárti akarat (ezt ugye sajnos kényszerűségből megszoktuk). Hanem az, hogy a jövőre – a saját gyerekeiket beleértve – mit sem gondolva egy olyan „telephelyválasztást” folytatnak le, amiben kivétel nélkül mindenki károsul. De nem baj, a pénz gondolom: megvan, még egy nagy bőröndnyi zsíros zöldhasú valahol a Kajmán-szigeteken a felhalmozottak mellé…
Persze, az eredeti tőkefelhalmozás sehol nem volt szép és szolidáris folyamat ebben az irigy pszeudokapitalista társadalomban. Csak joggal hihettük, hogy túl vagyunk rajta. De nem. Ezért a Habzsolháp-kacsák tömege a beruházások közelében…
Szóval Iváncsa és Übü (nem maga személyesen, persze: hisz ő szegény – hanem „megbízottjai”). Alig háromezer lakos, negyedszáz négyzetkilométernyi közigazgatási terület. A falu kiváló minőségű termőföldekkel körbevéve. Mármint a világtörténelemben ideáig. Természet Anyácska a löszös mezőföldi összletre ezen az éghajlaton kiváló feketeföldet (csernozjomot) hizlalt a jégkorszakban. Ezt túrták el most a dózerek: sok százezer év eredményét, mivel a talajképződés nem egy gyors folyamat emberi léptékkel mérve. A lösz alapkőzetet a rétegrendben most felváltja az antropogén konglomerátum (a beton földrajzos neve), a csapadék lefolyási tényezői pedig megváltoznak, így a maradék talaj talajélete megszűnik. A Sorbonne-on mondta erre a legmélyebben elszomorító kifejezést az egyik professzorom: „létrejön a városi sivatag”. Egy faluban…
A XXI. század arról szól, aki nem vette volna észre, hogy az emberiség értelmesebb kisebbsége végre felismerte, hogy a saját fennmaradásért folytatja az élet-halál küzdelmet. Ennek alapja egyrészt az élelmiszertermelés, másrészt a nem-szennyezés. Ilyen korban sokszáz hektárt lebetonozni, csak azért, hogy Übü meghízottjainak legyen igaza és extra pénze: nem hiba, hanem történelmi ősbűn. Nem mintha mondjuk ez meghatná őket vagy gyerekeiket-unokáikat. A pénz a fontos, a mamelukhordák pedig örömmel helyeselnek önmaguk kirablásához.
Nem beszélve arról, hogy egy gyárban munkáskézre is szükség van, s mivel helyben nincs, így nyilván máshonnan lesz – nem számít, hogy a munkás majd órákat utazik egy nap, hisz az ő általa megtermelt érték úgysem az övé lesz, így mindegy, mennyit ugráltatják, örül, hogy rabszolgabérért dolgozhat, és már ezért is hatalomban tartja Übüt.
További súlyosbító tényező, hogy az egyik legjobb mezőségi típusú talajra az egyik környezetvédelmi szempontból legveszélyesebb ipari üzemet teszik, mivel az akkumulátorgyártásban gyakorlatilag minden mérgező a környező területekre is. Nem baj, gondolják a pribékek, majd kiköltözünk a világ valamely felkapottabb részére. Van egy rossz hírem: ahol kapitalizmus van, mindenhol ilyen lerablás van, azaz, nemigen lesz hová menni, hacsak nem valamely harmadik világbeli nem fogyasztásközpontú országba. Ott meg ugye egy Habzsolháp-család sem megy semmire a valutájával.
A dobozok pedig itt maradnak még egy darabig, aztán majd az enyészet (Természet anyácska egyik szerepe) elemészti azokat is. Majd az emberiség helyett a következő felértékelődő faj később megnézni.
