Térkép
Magyarországon van két-három térkép, amit ritkán teszünk ki a falra. Voltaképp mindegyik ugyanaz. Nem azért nem tesszük a falra, mert nem fontos, s még nem is azért, mert nem az áporodott büszkeséggel telt ázottkutya-szagú Nagyonnagymagyarországot ábrázolja (azt persze kirakják…); hanem: mert kellemetlenül őszinte.
A hátrányos helyzetű és a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek megyénkénti eloszlásának térképe ugyanis gyanúsan hasonlít azokra a másikakra, amelyek a hátrányos helyzetű térségeket és a munkanélküliségi rátát ábrázolják. Meg arra, amely a periférikus helyzetű járásokat mutatja. És persze, a GDP/fő területi ábráján is ugyanezek a foltok mélyednek el, a vásárlóerő-értéket meg inkább se merje nézni élő ember! Az egyik nem okozza közvetlenül a másikat, de úgy kapaszkodnak össze, mint két összetapadt oldal egy vizes könyvben. Ugyanazok a térségek, ugyanazok a települések, ugyanaz a spirál.
Mindegy, hogy a társadalmi szempontokat nézzük az egyén oldaláról: állást, képzést, elérést, szolgáltatásokat; vagy a gazdaság oldaláról vizsgálódunk: elérhetőséget, településszerkezetet, demográfiát, mobilitást nézünk. És amikor a kettőt egymásra vetítjük, kijön egy mondat, amit senki sem szeret kimondani: a hátrány nem az egyén problémája, hanem térségi jelenség. Az igazi baj, hogy ezekben a térségekben a gyerekek is újra és újra ebbe nőnek bele: ahol a térségek nem kapnak levegőt.
A hagyományos válságspirál-történetet már sokszor hallottuk — de valójában nem a gazdaság a kezdőpont, és nem is a család. A kettő ugyanannak a rendszernek két pici szegmense csak.
A lánc így néz ki: ha kedvezőtlen egy térségben a településszerkezet vagy nincs a közelben város, akkor rossz közlekedési elérés. Ha rossz a közlekedési elérés, akkor munkahelyhiány van. Ha munkahelyhiány van, akkor a térségben alacsony az egy főre jutó jövedelem. Ha alacsony az egy főre jutó jövedelem, akkor nincsen elég vásárlóerő helyben. Ha nincsen elég vásárlóerő helyben, akkor gyengék a szolgáltatások és a közszolgáltatások. Ha gyengék a szolgáltatások és a közszolgáltatások, akkor az iskolák is rosszul felszereltek és a létükért küzdenek. Ha az iskolák is rosszul felszereltek és a létükért küzdenek, akkor ott romló iskolai teljesítmény van. Ha romló iskolai teljesítmény van, ott nővekvő a HH-s és HHH-s tanulók aránya. Aztán kezdődik előröl, egy új generációval.
És amikor ezt valaki elmondja, általában felteszik a kérdést: „jó, de mi volt előbb?” A válasz: mindig minden előbb volt. Teljesen mindegy, melyik pontnál nyúlunk bele, a többin is változtatnunk kellene. Rendszerszinten. Nem egy-egy ponton. Nem idióta módon. Nem (csak) települési szinten.
Májfoltok
Nem meglepő módon ugyanott vannak a gócok évtizedek óta: Északkelet-Magyarország, Dél-Dunántúl, Nógrád egy része. Jobbára aprófalvas térségek, ahol a távolságot nem kilométerben, hanem órában kellene mérni. A térképeken mindig ezek a járások sötétednek el. Nemcsak egy mutatón, hanem mindegyiken: foglalkoztatás, jövedelem, iskolázottság, elérhetőség, majd — természetes következményként — a HHH-arány.
A „széteső” és az „összeálló” Magyarország között ma is óriási a különbség: Győr, Székesfehérvár, Kecskemét környékén a HHH-arány 5–10%. A fővárost nem sportszerű idehozni. Ezzel szemben a csengeri, ózdi, sellyei járásban a tanulói HHH-arány 35–55%. Ugyanabban az országban! Ugyanazon a pályán indulva — papíron. A valóságban a pálya lejt, nem keveset. Bár valóságban nem lejt, inkább szakadékok vannak rajta.
És amikor az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány (OFA) 200 projektjéből 70 ugyanott futott, ahol 15 évvel korábban a HEFOP, és ahol még korábban a Teleház-program próbált elektronikus életjelet vinni a településekbe, akkor be kell látni: nem egy program hiányzik, hanem a térségi rendszerszintű gondolkodása helyi döntéshozók kongó fejéből.
Akkor lehet ebből kitörni? Lehet. De nem csak iskolával.
Ha valamit megtanul(HAT)tunk (VOLNA) az elmúlt években, az ez: a gyerek nem külön életet él attól a térségtől, amelyben felnő. És hiába fejlesztjük az iskolát, ha nincs busz, ami oda elvigye. Hiába képezünk valakit, ha nincs állás, ahova beléphet és pénzt vihet onnan haza. Hiába támogatjuk a családot, ha a településen semmi sincs, ami ott tartaná.
Látható, hogy a hátrány soha nem egyéni tragédia, hanem térségi örökség. És épp ezért lehetne térségi felelősség is, csakúgy, mint a munkahelyteremtés. Egy kezemen szerintem meg tudom számolni, hány önkormányzatnak van vállalkozásfejlesztési programja ÉS elkülönített sor a költségvetésében a fenti problémakör bármelyik elemére.
Nem lehet csak iskolával, csak gazdasággal vagy csak szociális munkával megoldani.
Ez egy olyan rendszer, amelyből vagy egyszerre húzzuk ki az egészet, vagy újratermeli önmagát, hogy csak a Ferge Zsuzsai klasszikust idézzük…
Ha valaha lesz olyan térképünk, amit szívesen teszünk fel a falra, az olyan lesz, ahol már nincsenek sötét foltok — csak egy működő ország és abban eltérő jellegű térségek, amelyek mind kapnak levegőt. Mert ugyanaz jár(na) mindenkinek.
Címkép forrása: KSH /részlet/
AHOL UTÁNANÉZHETSZ:
Az ország legszegényebb járásában élők fele annyit sem keresnek, mint a leggazdagabb járás lakói
https://www.ksh.hu/teruletiatlasz_egyeb_teruletilehatarolasok
https://www.origo.hu/gazdasag/2014/08/magyarorszag-jarasainak-fejlettsegi-terkepe
