avagy: Hülye Járású Vasutak Misztériuma
187 centi magas vagyok, ennél fogva finoman szólva nem szeretem a buszozást: csak a kényszer visz rá. Ennél fogva viszont inkább vonatozom, nem annyira kötött az ember léte a síneken.
Hát most úgy alakult, hogy Újvidékről szándékoztam tömegközlekedve hazatérni Nagyvenyimre, ami igen nagy mennyiségű tapasztalatot eredményezett. Első lépés: jegy. App letölt (SrbijaVoz), beüzemel. Alapesetben szerb nyelvű az app (mondjuk ez engem épp nem zavar), aki át akarná állítani angolra, megteheti, de mókás lesz: jó el van dugva. Ugyanitt latin és cirill között is lehet választani a beállításokban. A jegyvásárlás amúgy könnyű, gyors és gördülékeny. Reggel fél kilences, első osztály, egy irány.
Reggel fel, irány Pétervárad. Az ottan (még nem bukott) gengszterrendszer agyonparázza magát attól, hogy ki kelljen nyitni a 350 ezres lakosságú Újvidék vasútállomását, lévén ez a rendszer remegésének sarokköve. Így tehát el kell valahogyan burcsázni Újvidékről Péterváradra.
A péterváradi állomás minden, csak nem alkalmas az újvidéki nagyvárosi vasútforgalom lebonyolítására. Mellékutcából nyílva található meg, parkolóhely alig, ami van, annak a fele is taxidroszt – a krajcárhajcsároknak ez lehet a kánaán: kényszerből be kell ülnöd. Mindegy, nemsokára jön a belgrádi gyors és elvisz a messzi Északra. Jön is pontosan a kínai „Szoko” (Sas). Az egyik vonatbolond barátom (a másik vonatbolond) persze előre rendeli: „Mindent fotózzál!” Fotózok is serényen. Szép tiszta a vonat, hatalmas kék bőrülés, asztal, lámpa, konnektor, USB-lyuk: mi szem-szájnak ingere, épp, csak táncoslányok nincsenek. A másodosztály sem rossz: itt picit kisebbek az ülések: ennyike a különbség. 200-zal repesztünk, két köztes megállóval 45 perc alatt Szabadkán vagyunk.
A móka itt kezdődik: úgy érzem, a MÁV-ot és a SrbijaVoz-t ugyanazok a majmok irányítják, vagy legalábbis: tanítják egymást. Előző este sztoikusan tudomásul vettem ugyanis, hogy még véletlenül sincs összehangolva semmivel semmilyen menetrend: hosszú lesz ez a nap.
Szóval Szabadka: szeretem (a Belvárost). Imádom az ódon házait, a Szabadság teret, a tejpiacot. Nosza, mivel van 83 percem a remekül szabott menetrendben, kis városnéző séta után (mi változott?) így jön a bűnös élvezet: burek sa mesom és jogurt a piacon, szerbre váltunk a nénivel: mindketten törjük a másik nyelvét, de a kommunikáció lényege a megértés ugye. Veszek még némi helyben kevert gyógyteát az irodába, aztán irány vissza séta az állomásra. A Szeged felé pendliző szerb uzsgyi beáll, szó se róla: beérés után egyből kitakarítják. Azt, hogy mondjuk a szerelvény alapból szét van rohadva, már némi várakozással kezelem, de végülis: szappan és víz van, kezet mosni szabad. Velem van az élő Jelen, hosszan kortyolom. Van nálam pálinka, úgyhogy a határig meg kell innom, hogy ne legyek a „vonal felett”. Nem nehéz, gyorsan elfogy.
Jön a határ. Szerb, magyar ellenőrzés együtt Röszkén: gyors, pontos, udvarias. Aztán várunk… És várunk… És várunk… 30 percet van a vonat menetrend szerint a határállomáson, ebből jó tizenötöt értelmetlenül, ami pont arra jó, hogy Szegeden szépen lekéssük a budapesti IC-t. Tegnap megnéztem a menetrendet: mindegy, melyik vonat, mindegyiknél így jársz. Tehát nyugi, ez már így volt tervezve. 🙂
Szeged: szeretem. 54 perc várakozás. Kis alsóvárosi séta, vízvételezés, egy nyalat puncsfagyi, aztán vissza az állomásra. Na jó, vessük össze a magyar első osztályt a kínaival: vetném én, de nincs helyjegy, nem lehet. Marad a felújított Bhv, helyjegy nélkül. Határozottan csökken a színvonal, ablakok valahol lehúzva, legalább jár a levegő, de víz-szappan már nincs a klotyón. A jó tízperces késés már nem érdekel: KöKi-ről Kelenföldre nem jutok át úgysem a zónázómig, úgyis megint várnom kell egy órát Pesten is. Legalább kevesebbet kell várni… 🙂
Budapest: hol szeretem, hol nem. A KöKi-t nem. A permanensen megrekedt húgyszag kellemesen keveredik a hajleszhányás-szaggal, lehet gondolkodni, mit utálsz jobban. Jó, más csak 20 perc indulásig, a többi várakozás Kelenföldön. G43-asra fel: a Flirt-ön már sem a mosdó, sem a kerekesszék-lift sem működik: parádé: elértük a mélyét? Magamban rötyögök.
Kelenföld: 37 perc a festői állomáson, ahol jó 20 év alatt nem sikerült semmilyen kiszolgáló létesítményt az utasok számára. Nem baj, megnyugvással várom a Z42-t. Itt már csak haza… Még jó, hogy nem akarok Újvenyimig menni… 😀
Mérleg: ha nem sietsz, sörözve tök jó, plusz három város egy csapásra: pihentető sétákat nyomhatsz. Mivel a magyar oldalon ugye toronyiránt nincs személyközlekedés, ezért az út reggel 8.34-től 17:23-ig tartott. A légvonalban mintegy 235 km így vasúton majdnem 10 óra, de tekintve, hogy a péterváradi kitérő extra 20 perc, ezért valójában megvan a 10 óra. A valós vasúti kilométerek a szegedi és budapesti kényszerkitérőkkel 410 km. Nem lenne ezzel baj, ha a 10 órás útból 3,5 óra ne várakozás lenne, azaz, ne kényszerű időelcseszéssel lenne tarkított. Szerencsére vasárnap van, pont ráértem…
S hogy valami keretezze a napot: a dunaújvárosi állomásra érve megtudhatjuk, miért jó, ha a hajléktalanszálló a vasútállomás közelében van: helyi Csövi Larry, az önkéntes takarító elsőként felszállva gondosan átkutatja 50forintos dobozos valutáért a vonatot: hátha. Leszállva a péterváradihoz hasonlóan alkalmatlan, ámde még lerobbant állomáson is, lévén sehol az évek óta politikusok által ígért P+R, furfangos Nyesztyerkaként átszökdellek a 18-20 vágány felett a másik oldalra, ahogy az elmúlt lassan 50 évben mindig, merthogy a politikusok által mindig megígért felül- vagy aluljárókból sincs persze semmi… Na, mindegy. Szép az élet! J
