Ideák nélkül
Aktuális témák mellett, melyek a területpolitikát érintik, ritkán írok direkt politikai helyzettel kapcsolatosan. Nem szoktam depresszív sem lenni, de ez nem egy vidám vagy pikírten döfködő fanyar bejegyzés, sajnálom.
A 2024-es és, ugyanakkor, nem csak idehaza, de a zűrzavar éve. Az északi szomszéd miniszterelnökét meglövik, miközben itthon egy városnevet politikai állásfoglalásnak fordít félre a propaganda. Léva városa többet érdemelne, minthogy… Itthon eközben meg csak sokasodnak a furcsaságok a választások körül: egymás oldalából érkezett jelöltek, új messiások és levitézlett arcok küzdenek a forgatagban.
Mindeközben mindenkinek át kell gondolni, kire és mire fog szavazni. De már nem működnek a „hagyományos” álláspontok. Tulajdonképpen elég régen nem működnek. Mindeközben a sokak szemében mélyen lenézett Románia lazán elhúz mellettünk.
Értelmiségiként elgondolkodtató, hogy az a társadalmi felosztás, melyet akár gyerekkorunkból is ismertünk, régen a múlté. A munkásság és a parasztság termelő feladatait a polgári értelmiség ideális úton tartja, vigyázva a kisebb vagy nagyobb közösségek előrejutását. Nincs klasszikus bal- vagy jobboldal, azok, akik megmaradtak, hatalomtechnikailag eseti ügyek mentén mozdulnak csak. Nincsenek bal- vagy jobboldali gondolkodók, a saját kis bezárkózását választotta mindenki, hiszen undorral vagy félelemből nem lehet cselekedni. A tehetségtelenség tort ül mindenhol – hiszen már egy párt mögött sincsenek gondolkodók: de azokat ez nem zavarja. Hiszen nincsenek ideák – csak megújulást elhozni képtelen s ötlettelen zsigeri cselekedetek látszanak minden szinten.
Nincsenek alkotó körök, ha vannak is, mindenhonnan támadják őket. Érdekes, de a legújabb messiás felemelkedése is ebből fakad: évek óta, sőt, évtizedek óta megunt arcok próbálják elmagyarázni, hogy ők mennyivel jobbak, mint az ugyanúgy megunt ellenfeleik. S a pártok ebből nem tanulnak. Juszt sem! Ha valaki megszerezte a kis szemétdombját – akármennyire is tehetségtelen vagy akármennyire is nagy a kabát – megtartja azt, akármekkora kár okozását is bevállalva saját közösségének. Nem kedvez a helyzetnek az sem, hogy az egyszerű fotelforradalmár mindenkit lehülyéz, felkelni mégis rest ahhoz, hogy a garnitúraváltásért tegyen.
Voltaképpen ez is egy óriási összközösségi félrefordítás (vö.: félre ordítás), ha úgy tetszik: önámítás. A XIX. század utolsó negyedének úgy indult neki a magyar közélet, hogy a városok s a falvak a kollektív bölcsesség kapcsán a helyi nem feltétlenül nemes nobilitásokból választottak maguknak nagy létszámú testületeket. Egy törvényhatósági jogú város esetében a város vezetése akár több száz főből is állhatott. Voltak vélemények, és olyanok alkották a testületeket, akik jobbára tettek is valamit azért, hogy a testület tagjaivá legyenek. Nem egy ló nyergéből ültek a városházára, komoly munkásság kellett valahol hozzá. Nyilván a korlátozott választójog nem tette azt sem lehetővé – az igazsághoz ez is vastagon hozzátartozik – hogy egyes társadalmi rétegek, vagy akár a nők képviselve legyenek a plénumokon, valahogy azért mégis elketyegett az igazgatás.
Ehhez képest a mai immár évtizedes politikai törekvések arról szólnak, hogy a testületek legyenek minél karcsúbbak, hogy (horribile dictu!) olcsóbbak legyenek! Pedig ez a legdrágább. A megoldás egyszerű (volna): a nép képviseletéért nem kell(ene, nem szabadna), hogy pénz járjon. Régen sem járt. Aki nem tenni akart, nem lett a része semminek, aki „csak” meg akart élni, nem élt meg, vagy legalábbis, nem ebből. Ugyanis (lokál)patrióták voltak, a nézeteik már csak ezután következtek. Kíváncsi volnék egy olyan önkormányzati választáson hány jelölt lenne az ország különböző településein, ha nem volna semmilyen juttatás ezért (esetleg minimálbér és némi kötelezően elszámolandó költségtérítés). Hány helyen alakulna lokálpatrióta önkormányzat vajon? S vajon a vármegyék és ispánok mellett ezt ki vállalná fel? Esetleg önként valaki? Senki?
Valahol – úgy érzem most – okoz akkora káoszt majd ez az év ahhoz, hogy valami letisztultabb jöhessen el, vagy legalább érezhetően a drámában a katarzis közeledésének kellene érződnie. Nagyon szükség van már arra, hogy legyen valami hepiend! Nehogymá’ ez így maradjon! Vagy tényleg zárjuk be az országot, bízzuk olyanra, aki akarja ezt csinálni.
A címkép forrása: Borsszem Jankó XIII. évf. 673. sz. deczember 5.. Cím: Közigazgatási reform, képaláírás: „János bácsi, aligha vége nem lett ott hévül a mi dicsőségünknek”
